Én nem voltam sosem egy nagy rajongójuk, de mégis minden ilyesféle eset azért megráz kissé. Persze Paul Greyt sem kellett félteni, van egy 10 dollarosom arra, hogy a mai boncoláson kimutatják, drog végzett vele (is). Cikk a halálról Indexen ITT.
"Azért kár, hogy a régi jó dolgokból nem marad semmi"
A szicíliai baszk terroristákkal eddig is meggyűlt a baja a NATO-nak, a tegnapi eset azonban mindent felűlmúlt: Járőröző osztagaira felszerelkezett öregasszonyok támadtak zsömlékkel, és kiflikkel, valamint vállogatott szemétségekkel (pl behajigált szarvasbogárral, és lábosokkal)
A NATO külügyi szóvivője elhatárolódott az esettől: mint mondta, nem ez az egyetlen történelmi esemény, ahol hülye dolgokkal dobálnak meg embereket. Példaként sorolta fel a svájci magashegységekben levő esetet, mikor az oda látogató lengyel királynőt sudribunkó helyi faházlakók vörhenyes gennyel, és fossal bekent zseblámpákkal dobálták meg.
A Külücsi Bizottság pedig nemrég értesült egy esetről, midőn ismeretlenek egy szalmabálát dugtak bele titokba Erzsébet királynő retiküljébe, kellemetlenné téve az útját.
Brüsszel egyenlőre hallgat, bár tervezetbe vett egy zsírszalonna dobálást arra az esetre, ha az említett országok nem hagyják ezt abba.
Forrás:
Forráskút, CNN, Hoze terror news, Fenékhajó Klub, Seggmackó FM zerozero
Eddig is sokat tűnődtem azon, egyáltalán csoda hogy még élek manapság. Nem, most nem az unalmas régi buli élményeimről lesz szó, mélyebbre ásunk. És álljék itt 4 tulajdonképp vicces történet arról, miket túl nem éltem, jó korán.
-87 környékén úgy 5 éves voltam nagyjából. Történt aztán egy szép napon, hogy a régi nagyszobánkban játszogattam - apám bazinagy íróasztala alatt. Végülis ez mentett meg, mert szarul voltak begittelve az ablakok, ami közvetlen mögötte volt. Állandóan idegesítő hangokat adtak ki, én meg ezen begurultam. És jól odvaágtam valami játék fakockát. Na erre SLUTTY, ordenáré csörömpöüléssel kiesett az összes:xD Én az íróasztal alatt sértetlen megúsztam, pedig ezek régi ablakok voltak, nem az apró szilánkosra törők, hanem a kés szindrómára. Persze ekkor mindenki megijedt.
Fortuna kegyeibe foglalt.
Nemtudom ki hogy van vele, személy szerint totális megvetést érzek a teljes honi politikai elit iránt már. 2006 őszén jómagam is belecsöppentem a nemzeti radikális vonalba, melyet szép lassú mérsékelt konzervatívista, ún nemzeti liberális hitvallásommá képeztem át. Mára már mégsem tudom, egyáltan érdemes e egyetlen párt által fújt ideológiákat is követni, avagy hagyatkozzunk saját elveinkre, álljunk e be azok soraiba, kik fasszal szavaznak, és állandósult társadalom ellenes anarchisták...
Feltöretlen blogomon publikáltam erről nem egyszer (az eredmény napokon belűl lesz visszaállítva). A jelen helyzetet tekintve katasztrófális korrupciók közepette az ember valóban nem bízhat senkiben, különösen nem öltönyös politikusokban.
A jelen elit rendszere megborulni látszik azonban. Felcserélődtek az erőviszonyok és egy állandósult politikai inga kezd létrejönni: balról jobbra, jobbról balra. Az ilyen libikóka játszmák terén nehéz is állást foglalni, vagy épp megmaradjunk azon a bizonyos széken. Beállt az a rendszer melyet már jól előre lehetett borítékolni: 4-8 évente jobbról balra sodródik majd a kormányzati irányításunk, mert e nemzetünk már csak ilyen: nem tud dönteni, mindig az állandó hatalommal szemben áll: előrevetíthető az is, a jelen Fidesz kormányt is szét fogják szedni minden egyes alkalommal. Az ellenzék megerősödik, és visszatér valami újfent, amit bár egykor pokolba kívántunk, de majd hátha.
Egy ilyen ingázásban jó érzésű ember pedig nem vesz részt. Politizálni sivár és unalmas dolog lett napjainkban, éppen elégszer bizonyította eddig be minden kormányzói státuszban levő hatalmi pártunk azt, hogy ne higyjünk mi bennük.
Egy átlag magyart már nem foglalkoztatja se Orbán Viktor, sem a parlamentbe bekerült nemzeti radikális párt ömlengése, mert üres sallangokat lát benne. A jelenleg ellenzéki posztba került MSZP is jócskán elhasználta utolsó erőforrásait, ám borítékolható, még egyszer visszatérnek… Mint ahogy az SZDSZ is jelen van, a jogvédő szervezetekből verbuválldott LMP nevezetű formációban, és ez még csak a jéghegy csúcsa.
A kérdés pusztán az, mennyire éri meg bosszankodnunk a mindennapokban, mikor gyakorta a botrányok nem is kiderítendőek, mert maguktól jönnek a házhoz: BKV botrány, avagy Kövér László (Fidesz) rendszeres pártdegradáló ellentmondásos nyilatkozatai, a Jobbik őrjöngése, az LMP buzgósága, vagy épp Dávid Ibolya szánalmas megnyilatkozásai.
Egy ilyen köztársaságnak csúfolt paradox rendszerben az ember fia könnyen elveszítette a hitét. Mára senkinek nem tudunk már hinni, senkiben nem bízunk, mindenkit szkeptikus szemmel méregetünk – és jogosan.
Isten óvja e nemzetet, ki ennyire a vesztébe hajt állandósult önpusztításával. Mert a teljes társadalmi anarchia már úton van, ha még láthatatlan is, de az íze, jellege már érződik.
A mai napon pedig nagymamámat interjúvoltam meg:
-Szia, nem maradt egy kis fasirt tegnapról?
-NEM.
-Jó akkor mindegy.
Az ország egyik jelentős felkavaró együttesét tán senkinek nem kell bemutatni: koncertjeiken egyaránt ötvöződik a polgárpukkasztás, egy hihetetlen kvalifitással megáldott zenei produktum terén. Az együttes az elmúlt időszakban keveset hallatott magáról, közelgő 5 éves születésnapi koncertjuk (június 18 - Kék Yuk) mindenképp értelmet ad arra, kifaggasuk a főgonoszt, GI.Joek rémét, a főtisztelendőt, Christina bin Laden alapító-frontembert. Enjoy!
Hoze: A méltán népszerű együttesetek mostanában keveset hallatott magáról. Lecter Doktor kiválása mennyiben másítja a jelenlegi felállást?
Christina bin Laden: A hallgatás tudatos volt abból a szempontból, hogy éppen a zenekar első nagylemezén dolgozom, amelynek megjelenéséig nem igazán szerettünk volna aktívan koncertezni. Az album elkészüléséig tulajdonképpen csak három fellépésünk lesz, legközelebb június 18-án a Kék Yukban az ötödik születésnapunk alkalmából. És itt képbe is jön Lecter. Együtt kezdtünk el a zenekar megalapításán ügyködni még 2004-ben és éveken át a legjobb barátok voltunk. Fura érzés lesz, hogy az ötödik évfordulót a nézőtérről ünnepli majd velünk. Helyette jelenleg egy session-dobos játszik a bandában, aki egyébként tehetséges zenész és egy nagyszerű fickó is. Azért időbe telt, míg Lecter elvesztését megemésztettem, ez közel sem ugyanaz volt, mint a korábbi tagcserék, amikor kb. 1 éves közös munka után távoztak emberek a zenekarból. Minden esetre tartom magam ahhoz, amit mindig is mondtam: a Dr. Melancholia akkor szűnik meg létezni, ha én meghalok. Szóval, a gyűlölködőknek csak azt a megoldást tudom javasolni, hogy tegyenek el láb alól.
H: Az ország egyik (ha nem legnagyobb) polgárpukkasztó formációját képviselitek. Hogyan egyeztethető ez össze a mindennapjaitokkal? Mi a Dr. Melancholia feelingje?
CbL: Sokan hajlamosak azt gondolni, hogy reggel, amikor felkelünk, megyünk a kis sminkcuccainkkal a fürdőszobába és felöltjük a „harci díszt”. Kaptam már itt-ott halálos fenyegetéseket is az interneten keresztül, ezeken már csak azért is mosolygok, mert a civil életben a legtöbben fel sem ismernének. Ez persze, közel sem jelenti azt, hogy amit a színpadi előadásainkkal képviselünk, tőlünk távol álló dolog, sőt, azok vagyunk igazán mi. Viszont az utcára kivinni azt, ami valójában maga a színpad által nyeri el a létjogosultságát, egyszerűen nem is lenne értelme. Nem idióták vagyunk mi, hanem előadóművészek, zenészek. Az image és a színpadi show másrészt igen végletes dolog és azt hiszem, ez a fajta végletesség definiálható akár a Dr. Melancholia feelingjeként. Konkrétan arról beszélek, hogy mindaz, amit csinálunk, van, akit szórakoztat, van, akinek felbassza az agyát, de tulajdonképpen maga a szándék is ez. Aki képes azon felhúzni magát, hogy egy zenekar az ő számára bizarr kinézettel az ő számára bizarr módon adja elő magát, az meg is érdemli, aki pedig képes ezt elfogadni a szórakoztatás részeként, az jól fogja érezni magát a koncertjeinken. És ehhez nem is kell, hogy akár külsőleg, akár belsőleg hasonlítson ránk, hiszen a fő hangsúly mégiscsak a zenén volna. A legjobban egyébként azt szeretem, amikor a magunkfajta előadókra kenik rá azt, ha egy kölyökből elbaszott ember lesz. Az ilyenek szemében én talán a legelbaszottabb példa vagyok, a gáz csak ott van, hogy példás családban, szeretetben nőttem fel, és anyagilag sem voltam elkényeztetve, tekintve, hogy ehhez a feltételek sem voltak adottak. A saját gyerekeimet pedig ugyanebben a szellemben fogom felnevelni majdan. A „mégis miért lettem ILYEN?” kérdésre ha választ akarnék adni, nehéz lenne, mert előtte azt kéne meghatároznunk, hogy milyen az „ILYEN”? Ha a külsőségekre gondolunk, akkor no comment, mert ez igazából semminek nem függvénye. Ha arra, hogy miért ez a tömérdek polgárpukkasztás, akkor a válaszom egyértelműen az, hogy a családot leszámítva mindaz, amit a világban láttam, tapasztaltam magam körül, ezt hozta elő belőlem. Minden esetre a lázadás szót nem szeretem használni, mert abban benne van a múlandóság. Amit a Dr. Melancholia képvisel, sokkal több a lázadásnál. Ha úgy tetszik, mi a mindenkori hazudozásra, bűnbakképzésre, emberi álságosságra és aljasságra vagyunk egy markáns reakció.
H: Új albumot készítetek a mindenható által. Mi lesz az új album üzenete, mennyiben tér el majd az eddigiektől?
CbL: Ha eddig nem tettük egyértelművé, hogy a Dr. Melancholia se nem dark, se nem goth, se nem industrial banda, akkor a következő lemezzel ezt úgy gondolom, meg fogjuk tenni. Eget-földet rengető irányváltásra persze, ne gondoljon senki, aktuális kislemezünkkel (The Source) lesznek zeneileg kapcsolódási pontok, ám sokkalta kísérletezőbb, sokszínűbb lesz annál, nem csupán muzikálisan, de hangulatvilágát tekintve is. Azt hiszem, most fordult elő velem életemben először, hogy képes voltam olyan zenét írni, amely kifejezetten pozitív hangulatot sugároz. Bár 1-2 dalról beszélünk csak, de az anyag egésze sokkal energikusabb és érzelmesebb is lesz. Érdekességként említhető, hogy az első dalok megírása óta két elképzelés is megváltozott. Az egyik az volt, hogy a lemez ezúttal egy igazi csapatmunka lesz, a másik, hogy valamelyest poposabb hangvételt célzunk meg. Előbbi meghiúsulásáról leginkább rajtunk kívül álló körülmények tehetnek, utóbbi elképzelés pedig a munka során ösztönösen változott meg. Egyre inkább idegesített az a tény, hogy a zenekar célközönségeként elkönyvelt dark-goth-industrial réteg mindinkább a techno-ra hajazó zenék felé hajlik, és egyre kevésbé tartja értékesnek az élő koncerteket. Ez az egész azt eredményezte, hogy eldöntöttem, megmutatom nekik is meg mindenkinek, hogy mi az a kibaszott rock ’n’ roll. Még az alapvetően popos vagy elektronikus számok is szándékosan magukban hordozzák ezt a mentalitást az albumon. Ami pedig a szövegvilágot illeti, a dalszövegek összefüggnek egymástól, egy történetet mesélnek el. Így volt ez a The Source esetében is, az a lemez viszont az életemnek egy nagyjából fél éves időszakát dolgozza fel és gondolja tovább, mi történhetett volna, ha tovább süllyedek a szarba. Az új anyag leginkább egy lehetséges életútról szól, tulajdonképpen egy antiutópia, amelyet a jelenkorban látott helyzet ihletett. Egyre nyilvánvalóbban látszik, hogy a szólásszabadság a pénzzel, tehát a hatalommal járó kiváltság és hogy az erkölcsöt is általánosan ez határozza meg. Van, aki azt mondhat, sőt, tehet, amit akar, van, akit sokkal kevesebbért is bevarrnak. A lemez egy kisemberről szól –voltaképp rólam-, aki egy kibaszott nagy niemand, de rocksztár akar lenni. A célját eléri, de a sztárságát nem arra használja fel, hogy bepucsítson és megfeleljen a nagyok elvárásainak, hanem arra, hogy az emberek szemét felnyissa és keményen beszóljon mindenért, ami bassza a csőrét. Addig feszíti a húrt, hogy a rendszer aztán bedarálja. Mivel nem hajlandó feladni az elveit az életéért sem, kivégzik, ez ellen senki nem tehet semmit, s a legtöbben nem is akarnak. A legtöbben csak örülnek, hogy kiszedtek egy szálkát a szemükből. A történet végkicsengése mégis pozitív. Azt mondja, hogy annak a szálkának a helyét mindig is érezni fogják, emlékezni fognak rá, és hogy bár a test elpusztítható, de a spiritusz, az érzések és gondolatok nem halnak vele. Alapvetően a lemez legfontosabb üzenetének tartom azt, hogy akármilyen szerepet játszol is el, valaki így is, úgy is lesz, aki utálni fog. Merj az lenni, aki vagy, ha már utálnak, akkor utáljanak ezért. Ha pedig meghalsz, úgy halj meg, hogy ha van másvilág, ott is tudj a „tükörbe nézni”. Az egyik dalszövegben egyébként van is egy ilyesmi gondolat: „Egyszerre csak egy segget nyalhatsz, és addig a többi mind gyűlölni fog.”
H: A közönségetek száma gyarapodik folyton folyvást. Meddig lehet ezt fokozni? Mi lenne az a buli, melyen ízeset csettintetek, hogy ez már pedig igen?
CbL: Ha a közönségünk valóban gyarapodik, annak nagyon örülök, bár még inkább örülnék neki, ha a koncerteken ezt érzékelhetnénk is. Ott ugyanis pont az ellenkezője látszik és itt úgy vélem, képbe jön az, amit az előző kérdésedre adott válaszban említettem: azok, akik eddig eljártak, egyre inkább az elektronikusabb –ráadásul az elektronikával szerintem kurva ostoba módon bánó- zenék felé fordulnak. Egyrészt. Másrészt vesztettünk pár embert akkor is, amikor magyar dalszövegekről áttértünk angolra. Harmadrészt – és ez történt a legkorábban – elvesztettük nagyrészt azokat az embereket, akik azért jártak DrM koncertre, mert végre van egy „mansonos” banda. Ha az ügyeletes „mansonos” bandát akarja valaki látni, annak most szívás van, mert tudtommal ilyen nincs jelenleg Magyarországon, mi viszont ténylegesen azok voltunk. Nehéz is volt ettől a bélyegtől megszabadulnunk és úgy gondolom, máig nem is sikerült egészen az image-beli hasonlóság miatt. Az új lemez egyébként ilyen téren is irányváltást fog jelenteni némiképp, minden értelemben egy az eddiginél egyedibb irányba indultunk el. Reménykedünk abban, hogy új rétegeket is képesek leszünk megszólítani, illetve szeretnénk némi bátorságot adni azoknak az embereknek is, akik szeretik a zenénket, de élőben azért nem néznek meg bennünket, mert attól tartanak, hogy oda be kéne öltözniük vagy sminkelniük kéne ahhoz, hogy ne nézzék ki őket. Ha bárki furcsán néz rájuk, tessék leszarni, egyébiránt meg igen meglepődnék azon, ha kiderülne, hogy egy koncertünkön ilyesmi történt. A közönségünk többségéről szerencsére elmondható, hogy nyitott, barátságos emberek. Hogy a kérdésed második felére is választ adjak, az elégedettség kérdése igen összetett. Az, ha egy koncertünkre a vártnál több ember kíváncsi, időszakosan ad egy bizonyos elégedettség-érzetet, a végcéltól viszont igen távol állunk még. Ez nem kisebb elhatározás, mint beírni magunkat a zenetörténelembe és világkörüli turnék keretében teltházas arénás koncerteket adni. Ha ezt elérem, biztos, hogy mosolyogva fogok meghalni. Tudom jól, hogy az emberek döntő többsége ezért naivnak, legalábbis álmodozónak tart. Ez viszont az egyik magyar népbetegségnek köszönhető, amit kishitűségnek neveznek. A felettünk uralkodók, elsősorban –mondjuk ki – a zsidó nagykutyák ügyesen beleplántálták ebbe a nemzetbe, hogy maradjon csak nyugton, mert kevesebb az amerikaiaknál, a nyugat-európaiaknál, a kisfaszomnál… Így aztán a világhírre való törekvés egy magyar zenész szájából bárki számára nevetségesen hangzik. Valójában szerintem meg ez az a hozzáállás, amivel egyáltalán érdemes komolyabb szinten belevágni a zenélésbe vagy bármi másba.
H: Mi a véleményetek a köztudottan kirekesztő médiáról, és annak faszveréseiről?
CbL: Többek közt az elsőszámú felelősnek tartom azért, hogy a zeneipar teljesen elbaszódott. Itt nem a lemezeladásokra céloztam, mert leszarom a nyomorult lemezeladást. Ami ennél sokkal súlyosabb csapás, hogy az emberek ízlését nem csupán alakítgatja, terelgeti, de manipulálja. Egyszerűen azzal, hogy szelektál: vannak zenék, amik a kelleténél is több nyilvánosságot kapnak, vannak, amik egyáltalán nem. Dobálóznak a kibaszott eladhatósággal, miközben valójában a médián múlik, hogy mit adnak el és mit nem. Ehhez viszont kellenek a befogadók is, akik elkeserítően nagy százalékban ostoba, felszínes emberek. A magyar zeneipar meg ugye, még annál is szarabb, ami világszinten folyik. Bár az amerikai popkultúra is egyre inkább felhígul, ott az ilyen Anti-Fitness Club, SP, meg No Thanx-féle produkciókat még mindig hamvába holt kísérletezés lenne eladni –hogy csak a három leginkább sztárolt hazai nobody-t említsem. Erről például egyértelműen a média tehet és egy jó érzésű embert felbosszantja az, ha ennyire hülyének nézik, ha egyáltalán feltételezik róla, hogy neki ezekre szüksége van. A gyengébb jellemek meg nyilván megkajálják szó nélkül a szart is, ha odateszed eléjük. És bár a zeneiparra hegyeztem ki, amit elmondtam, ugyanez érvényes a tv-műsorokra is. Basszák meg, hogy Győzikének még mindig saját műsort csinálnak és azok is basszák meg, akik azzal, hogy megnézik, létjogosultságot adnak ennek a műsornak! És basszák meg a Megasztárt, ami ráadásul kétélű fegyver. Az egyik élével mint tv műsor húzza le a színvonalat, a másikkal a zeneipart hígítja még tovább. Szép és jó az elképzelés, hogy indítunk egy tehetségkutató műsort, ahol mindenkinek van esélye kitörni a névtelenség homályából, és hogy a produkció segít a kiemelkedő tehetségek karrierjében. Csakhogy ez már látszólag sem erről szól. Arról szól, hogy alapanyagnak, ha megfelelsz, mások majd kitalálják neked, mit énekelj és hogyan, milyen ruhákat vegyél fel, „te csak énekelj barátom, mert annyi a dolgod, a többit bízd csak ránk, kurva nagy szakértőkre”. Ha erre nem vagy hajlandó, mehetsz a picsába. Ez egy rakás szar, nem tehetségkutatás.
H: Ha lehetőségetek lenne, melyik országos celebet ölnétek meg büntetlenül, és milyen módon?
CbL: Ha konkrétan megölésről beszélünk, akkor minden bizonnyal azokkal a szemétládákkal kezdeném, akik az elmúlt 8 év során tökretették a hazánkat. Lassú, fájdalmas halált szánnék mindnyájuknak, előjátékként nem kevés kínzással. Aztán jönnének azok, akik máig úgy keverik a lapokat, hogy a zeneipar a híg foshoz legyen hasonló. Celebet nem ölnék meg, azt hiszem. Néhányat szívesen pofán vágnék, szó se róla, ezek közül a számomra legirritálóbbakat már tulajdonképpen felsoroltam. Az én mércémmel mérve az, akinek annyi a bűne, hogy ostoba vagy szarul csinálja, amit csinál, illetve kurválkodik a szakmájában, nem büntetendő halállal, elég neki egy kiadós verés.
4 db interjú van a tallomban jelenleg.
-Gyerekkori jóbarátom, és azóta méltán népszerű Chuck Norris Action Squad interjú (kép rólam, és Vizy "Kenny" Andrásról 11 évvel ezelőttről) Ők üzemeltetik a Metal Cleaner próbatermet, mely bannerben is kint található itt, Hangszerbérlés alcímen oldalt lentebb. Az említett klippben mellesleg felbukkan KRSA, a Pannonia All Stars prominens alakja. Bár őt nehéz elcsípni, remélhetőleg pár kérdés erejéig válaszol, amennyiben msnen elérem. A C.N.A.S. interjú egyébként mp3 formátumban lesz rögzítve, a Hoze.Blog.Radio újraindulása végett is.
-Barackca interjú. Szintén gyerekkori ismerős Puskás 'Stuki' András, kivel egy általános iskolába jártam, az együttesük egyesek szerint elsőszámú punk csapata országunknak. A srácok nemzetközi hírnévre is szert tettek, főleg kelet felé terjeszkedve, de így is szokás ez a magyar együttesek körében már. Vicces interjú várható, mivel ostorozzuk egymást rendesen olykor olykor. ("festett buzi - ratyi kannás pank fos"):xD
-Superbutt interjú. Vörös Andrással párszor kommunikálok, többnyire koncerteken kapom el. Az igen jelentős sikereket is betudható hardcore banda kiváltképp rendes, és sztárallűröktől mentes interjúkat ad jószerivel. Külföldi koncertsorozatukról faggatom őket. (Vadi új klippjük ITT)
-DR Melancholia interjú Christina Bin Ladennel és Orcooval.
Az új rend szerint vasárnap lesz interjú nap, ekkor a legnagyobb az olvasottság, így történt ez a pár nappal ezelőtti NINth és dj SIS interjú kapcsán is. Tehát vasárnap különöst tessék ide kattintani. Különbe rozmárrá változtatok mindenkit!
Az ominózus videó megtekinthető ITT, 1:21-től megy a szájfröcskölés. Kérem, beszabadult a Jobbik a parlamentbe, ami felér azzal, mintha egy vaddisznó csorda csörtetett volna be oda, jókora furkósbotokkal, szájkaratézó habzószájjal. Az elkövetkezendő ciklusok Torgyánjózsef felelősei gyakorlatilag garantálva vannak most, pótolván a hiányzó űrt, mely már oly rég volt nemzetünk gyűlésein. A már nevében is sokat mondó Zagyva úr elzagyválta a szokásost, méltatlan módon folyosóra kihívva Fideszes képviselő társát. "Na gyere getszi, majd kint megbeszéljük, höhh". Hát kérem lassan ezt is megéljük, parlamenti képviselők majd a büférészen verekednek, egymáshoz vágják a szendvicset, és tormával kenik be egymás arcát, valamint rajzszögeket tesznek suttyomban egymás bársonyszéke alá. Akárcsak Ukrajnában, ahol jó szokás irdatlan jót bunyózni egy parlamenti gyűlésen, nem mellőzve egymás zakójának széttépését, köpködést, trágárkodást, néha napján egy egy balegyenest bekenve.
Azt egyébként eddig is borítékolni lehetett, ha a Jobbik bekerül, akkor elszabadul a fesztivál feeling a parlamentben, jókora anyázásokkal, a megszokott hejj trianon-ázosokkal, és egyébb mindenkinekajókurvaanyja feelinggel. Bár mit is várhatunk egy olyan párttól, kinek Novák Előd alelnökjelöltje álltal promotáltan lett létrehozva a világ talán legundorítóbb csúsztató, és gyűlölettől fröcsögő Kuruc Info az elsődleges média terjesztője.
A Magyar Narancs újság hozott le címlapon 2006 árpilisában egy cikket, közvetlen a második Gyurcsány kormány megalakulása után az alábbi szallagcímmel: "Jókat fogunk röhögni". Az eredmény ott sírás, és katasztrófa lett, méltatlan arra, hogy e valóságtartalomnak megfeleljen. Az alábbi szituációban viszont garantált, a parlament hamarosan (sőt már mostanság) kezd majd egy kabarisztikus kocsma jelleget ölteni, kiváltként a jogvédő alapítványokból verbuvált liberálisok utódpártja, LMP féle természetmegmentő nagy okoskodások révén, illetve a majdani Jobbik azanyádúristenit beORDIBÁLÓS feelingű kocsmazüllestése kapcsán. A szlovák "Big Brother" Jan Slota mindezek alatt tenyeret dörzsöl, fröcskölődve fogantat szintén jókurvaanyjátmindenkinek beszédeket, Sólyom László sólyomszárnyai mögül meg hörögve határolódik majdan el mindezektől, Orbán majd megmondja, Lendvai ráfingik a mikrofonba, Semlyén pedig keresztet vet jó szokása szerint.
Egy bizonyos: Jókat fogunk röhögni.
Igazán vége lehetne már ennek a vállogatott szívatásokból álló "időjárásnak".
A www.ld50.hu közösségi oldalt tán senkinek sem kell bemutatni. Oszlópos dj-i e zenei közösségi oldalnak Sis és NINth, az utóbbi az oldal jelenlegi mindenese. Az interjú szavazáskor jelezve lett, szívesen olvasnátok róluk/velük készült kérdés áradatot. Őket faggatam hát örömmel.
- Mikor csöppentetek bele a Djk világba, mennyire volt ez céltudatos elhatározás? Sokan manapság trendiségből kezdik el a szakmát, rettenetesen felhígítva ezzel az amúgy is e túlkínálatban lévő művészeti ágazatot. Nálatok ez melyik volt előtérben, egy hobbi, hivatás, vagy unaloműzésként kezdtetek neki a pörgetésnek?
NINth: Életemben először 2003-ban álltam Dj pult mögött a régi Voodoo klubban egy dark-goth bulin. Rettenetesen kíváncsi voltam, hogy mi kell ahhoz, hogy valakiből Dj legyen, ezért felmásztam a pultba, hogy megkérdezzem Topit (ő csinálta a zenét éppen), de ő lerázott annyival, hogy el kell mennie a bárpultig, ezért pakoljak be pár számot amit gondolok és vigyázzak a cuccra. El is tűnt majd' fél órára, én összedobtam pár The Cure, Nine Inch Nails és Cradle of Filth számot, aztán mikor visszaért, megkérdezte, hogy "mi is volt a kérdés?". Újra feltettem: "Hogyan lesz valakiből Dj?", mire a táncolókra mutatott és annyit mondott, hogy "Hát így". Ezzel a gigászi tapasztalattal mentem tovább a régi Rocktogonba, aztán onnan a régi Marco Polo klubba (most After Music club a neve), az első LD50 bulik helyszínére. Már akkor is abszolút fanatikus zenezabáló voltam, de akkor még jóval szűkebb látókörrel rendelkeztem mint most. A Nine Inch Nails volt a favorit na meg a sötétebb metál és dark dolgok. Több évig tartottam magam ehhez a dark-goth-industrial szentháromsághoz, aztán egyre jobban éreztem, hogy nem tudom magam stílushoz kötni. Rengeteg zenét elismerek, tisztelek és imádok, a Dj szakma számomra éppen ezért kommunikációs, "népnevelő" és tudattágító eszköz. Sorsszerű volt, hogy Dj pult mögé álljak, az én anyanyelvem ugyanis tényleg a zene. Egyszerre a szakmám, a hivatásom és szerelmem, bár valószínűleg túlon túl idealista a hozzáállásom. Nincs is túl sok olyan ember, aki hosszabb távon elviselné azt a tömény stíluskáoszt, ami nekem a lételemem.
A felhígulás pedig nem feltétlenül újkeletű dolog, mindig is volt és lesz is ilyen hullám. Régen én voltam a mainstream a csapatban, most már én is régi motorosnak számítok. Aki igazi undergroundot keres, az most is ugyanúgy megtalálja, mint 5, 10, vagy 20 évvel ezelőtt, a változás "csupán" annyi, hogy sokkal, de sokkal többet kell dolgozni az ügyön, mivel a túlkínálat miatt nehezebben érvényesülnek az igazi értékek. A borzasztó ebben igazából az, hogy amíg az emberek megelégednek a huszadrangú sorbulikkal, az unalomba rothadó slágerekkel és minőséget tökéletesen nélkülöző önjelölt Dj-kkel, addig ugyanaz a lefelé ívelő hullám marad, amiben most is állunk épp. Értéket teremteni pedig pont az igény hiánya miatt lehetetlen, hiszen elnyomja az "olcsóbb termékek" fehérzaja.
Sis: Amióta bulizni járok, azaz 14 éves korom óta (kb 2001 környéke) az volt az egyik álmom, hogy DJ legyek. Akkoriban nagyon sokat jártunk a PeCsás Depeche Mode klubba, amiről azt kell tudni, hogy minden hónapban 800-1000 embert mozgat meg. Néztem a színpadon a DJ-ket és teljesen lenyűgözött a hatásuk, hogy ennyi embernek tudnak örömet okozni a munkájukkal. Engem mindig ez vonzott igazán a DJ szakmában, hogy lássam a tomboló tömeget, akik azért érzik magukat ennyire fantasztikusan, mert én szolgáltatom nekik a zenét, az én ízlésemet, az saját érzéseimet tudom átadni a közönségnek, miattam boldogok.
2005 februárjában álltam először a pult mögött a régi Kultiplex fenti kistermében. Liquid ötlete volt az egész, ugyanis akart egy Goteki special hour-t csinálni a buliján, rólam meg akkoriban mindenki tudta, hogy egyszerűen imádom azt a bandát, így valahol egyértelmű volt, hogy engem fog felkérni. d4m4g3 adott a buli előtt egy gyorstalpalót a 100-as Pioneer CDJ kezeléséből, megmutatta, melyik gomb mit csinál, melyik potit hogyan kell csavarni a kívánt hatás érdekében. Természetesen ez a buli még kimerült a play gomb nyomogatásában, de a közönség visszajelzése nagyon-nagyon pozitív volt, így felmerült Liquiddel a közös együttműködés ötlete. Így született meg 2005 év júniusában a Future Dream partysorozat, aminek most lesz az 5. születésnapja a Gyárban. A technikai tudásom buliról-bulira csiszolódott, beatmatchelni, magamtól tanultam meg.
Egyértelműen szerelem volt mindig is a DJ-zés, soha nem tekintettem hivatásnak, egyszerűen imádtam zenélni, imádtam felkutatni az újabb zenéket, imádtam azt az érzést, amikor 1-1 általam sokat játszott számból sláger lett a bulikon.
A „felhígulásban” pont ez a bosszantó, hogy a mai önjelölt DJ-k (szelektorok) a „sztárság” miatt választják ezt a szakmát, pedig ha jól körülnézünk, láthatjuk, hogy egy ennyire kicsi szubkultúrában nincsenek sztárok, max. ismertebb emberek, de ettől nem lesznek se jobbak vagy se többek másoknál. Ha a minőségre figyelnének a mennyiség és az arcoskodás helyett, akkor talán adhatnának valamit az amúgy egyre jobban széthulló dark-goth-cyber-whatever közönségnek. Legelőször tanuljanak meg keverni, tanuljanak meg szervezni, utána mondhatják magukat DJ-nek és szervezőnek, de addig könyörgöm, ne. Pont emiatt hullik szét ez a közösség, mert akik a színvonalas bulikat szerették, lassan nem találnak maguknak valót, mert 200 Ft-os, koncepciómentes partikkal van tele a naptár, amik a maguk 20 fős bulijaikkal pont azt érik el, hogy felbontják és megbontják az amúgy is kis létszámú partiközönséget. Ők sem járnak jól, és a többi buli sem.
- Hogyan jellemeznétek egy vérbeli LD50-es partyt?
NINth: Az LD50 nagyon sok kisebb-nagyobb szcénát foglal magába, így egy igazi LD50-es partyn minimum 3-4 különböző stílus megjelenik. Egy 2010-es (ideális) LD50 bulin egy helyen buliznak a csipkeruhás gót lányok, a kopott farmeros old school industrial és színes műrasztás new school cyber arcok, de ebbe a nagy egészbe beletartozik most már az agresszív elektronikus zenék fanatikusai is. 2004-ben játszottam először LD50 bulin goát, hardcore techno-t és hardstyle-t, azóta pedig egyre több bulin megjelentek ezek a durva technoid stílusok, kiegészülve több más, de hasonlóan elvetemült irányzattal. Külföldön ezt egyszerűen "black style scene"-nek hívják (én csak feketeruhás szcénának hívom), amiben az a közös, hogy szeretnek durván bulizni, megpróbálnak kiállni a sorból és elhatárolódnak a média által ontott ostobaságoktól és nem utolsó sorban sokkal magasabb a tűrésküszöbük az átlagemberekénél. Egy jó LD50 bulin kitoljuk a határokat, kiengedjük az oroszlánt a barlangjából és hagyjuk, hadd tombolja ki magát a tánctéren.
Sis: Sajnos ma már nem úgy néz ki egy vérbeli LD50 buli, mint 2-3 éve. Akkoriban volt egy durva keménymag, akik lelkesebbek voltak, mint a mai közönség - ami sajnos nem csak kedv kérdése, hanem a pénzé is. A legvérbelibb LD50 buli számomra a Kollektíva 5 volt az A38 hajón, 700+ emberrel, fantasztikus koncertekkel, piercing szúrással, különböző szubkultúrákból összeverődött emberekkel. Szerintem egyértelműen az a buli volt a csúcspont, és egyelőre a megismételhetetlen is. Remélem ez változni fog a közeljövőben és lesznek még a K5-nél is jobb bulik, én legalábbis bízom benne nagyon.
Persze mostanság is vannak nagyon jó ötletek és megmozdulások, és szerencsére egyre több az olyan, ahova a régi arcok is eljönnek, hiába családos emberek, hiába estek már ki az éjszakázásból egy ideje. A legutolsó nagy durranás a tavalyi Contrast fesztivál volt, ott végre érezhettem a régi Kollektíva hangulatot.
Egy vérbeli LD50 buli lényege az, ami magának az LD50-nek is a lényege: együtt bulizzanak olyan emberek, akik teljesen más zenéket hallgatnak, fedezzék fel a különböző stílusokat, élvezzék a zenét, ismerjenek meg új stílusokat, legyenek befogadóak és lelkesek.
- Sokszor találkozni véleményütköztetésekkel, nem sűrűn adtok választ arra, tulajdonképp hová is soroljátok be magatokat. Bár több stílus dívik, szinte több mint előadó, de ha kényszerítenének e kérdés megadására, melyik az a műfaj ami a legközelebb áll hozzátok?
NINth: Mint már említettem, számomra (szinte) minden stílus ugyanannyira érdekes. Az r'n'b, funky, magyar popzene és hasonlóan egyszerű lakossági műanyag zenéken kívül szinte mindent szívesen meghallgatok és majdnem mindben tudok neked konkrét számokat, előadókat mondani, amikben megtaláltam valami olyan pluszt, amit máshol nem. Van egy saját értékrendem, aminek egy zene vagy megfelel, vagy nem. Ha a külsőségetek nézzük, akkor valószínűleg azt mondanád rólam első látásra, hogy hardcore metált, vagy numetált hallgatok (ez valamennyire meg is felel a valóságnak), de a nagy szerelmeim között ott vannak ezeknek a szöges ellentétei is. No de hogy a kérdésre válaszoljak: ha mindenképpen le kellene tennem a voksom valami mellett, akkor hardcore-nu-thrash metál háromszög és a durvább elektronikus (goa, trance, hardcore és ezek fúziói) zenék lennének azok. Legyen benne masszív dinamika és energia, legyen okos, legyen mondanivalója és használja ki a zeneiség lehetőségeit, ez a fontos. Ha viszont zsong az agyam és elegem van mindenből, akkor klasszikus zenei hatásokkal rendelkező elektronikus zenéket hallgatok. Ebből készült az új mixem is.
Sis: Én industriallal és dark-electróval kezdtem a zenélést, ma már főleg goát, azon belül is fullont és progit játszom szívesen, de nem nevezném magam kizárólag goa DJ-nek. Szoktam hardtrance-t, hardstyle-t, hardcore technót is játszani, de ezeket ritkábban, ez főleg hangulattól függ. Érdekes az is, hogy otthon vagy melóban teljesen más zenéket hallgatok, mint amiket bulikban játszom. Munka közben az ambient, a jazz-esebb, swing-esebb zenék jönnek be, vagy a magyar alternatív bandák (Anima, Colorstar, Korai Öröm, stb). Otthon meg szinte bármi jöhet, tegnap pl Limp Bizkitet hallgattunk, bár tény, hogy az otthoni zenékért Tibi a felelős, de igyekszik mindig figyelembe venni az én ízlésemet is – pl., ha nem muszáj, nem hallgatunk brutál blackmetalt.
Amúgy kb. igaz rám is, amit Tibi mond: szeretek szinte minden zenét, kivéve a hip-hopot és az r’n’b-t. A lényeg, hogy megfogjon valami, adjon valami pluszt, a stílusok nem érdekelnek. Még a ma divatos popelőadók között is van olyan, akiknek szeretem 1-1 számát (pl. Lady Gaga, David Guetta, stb.) Ezeket a zenéket egy jó mixben fel is lehet használni 1-1 bulin, nagyot tudnak ütni. 
- Hogyan jellemeznétek egy mai átlag fiatalt, kikért ha úgy tetszik szórakoztattok, zenéltek?
NINth: 16 évesen én is Junkies, Black Out meg Tankcsapda koncertekre jártam, de amikor ésszel kezdtem bulikba járni, a közösségért és a ritkán hallható (aka underground) zenékért mentem. Jóval kevesebb lehetőség volt ilyen zenéket hallgatni, mint most, a mostani túlkínálat pedig visszaütött. Soha nem számítottam vérbeli industrial, vagy akármilyen arcnak, de éreztem, hogy mekkora értéke van egy-egy ilyen rendezvénynek. A mostani fiatalok és partyarcok már kategóriákkal több zenéből, buliból, Dj-ből és mindenből válogathatnak, ezért (önhibájukon kívül) nem érzik már át azt, hogy mekkora dolog, amikor az a néhány ilyen elvetemült figura megtalálja egymást a hangfalak előtt. Ahogy az internettel együtt eljött a könnyen beszerezhető zenék kora - ergo kimarad a kutatómunka és annak eredményének megélése - ugyanúgy van ez az éjszakai életben is. A bulik értéktelenek, nagyon kevés olyan este van, amikor egy koncepcióra igazán sok ember gyűlik össze, de valószínűleg ez idővel ez a hullám is elül és jön egy újabb "aranykor". Hihetetlenül el lettek kényeztetve, ezért most már hiába nyújtod a kisujjad, legszívesebben az egész házat vinnék, kocsival együtt. Ez azért kényes dolog, mert a (minket érintő) hazai underground életben annyi pénz van, amiből éppen hogy ki lehet hozni egy-egy sima bulit, de csillogó extrákra, felső-középkategóriás fellépőkre, vagy komolyabb helyszínekre már nem is igazán marad. A szervezők nagyrészt nem profitra hajtanak, a bulik így is mínuszba hajlanak, de a mostani közönség olyan irreális elvárásokkal él, amit egész egyszerűen képtelenség finanszírozni. Erre már rengeteg terv született az utóbbi években, de egyik sem működik igazán. Azt hiszem, hogy amíg az emberek nem lesznek érdeklődőbbek, befogadóbak és a fejükben nem lesz egy picit reálisabb kép az ország és az underground szcénák helyzetéről, ugyanez a lapos stagnálás marad. Ezt sokáig lehetne még ragozni, de akkor már végképp elszakadnék a kérdéstől.
Sis: A mai átlag fiatalok – és most az LD50 illetve a dark-goth szubkultúra tagjairól beszélek – szerintem nagyon befogadóak és nyitottak az újításra. Ha ez nem így lenne, akkor nem sikerült volna „kinevelni” egy olyan generációt, akik alapból sötétebb zenéket hallgattak, és minden elektronikus zenére azt mondták, hogy „ez bizony diszkó”, ma meg ott ugrálnak a legdurvább hardtechnóra az első sorban. Az idősebbeknél sajnos ez már nehezebb, ezt a bulijainkon is meg lehet figyelni. Ha a kisteremben goa megy, a nagyban meg industrial és EBM, akkor fejből tudnék mondani pár olyan nevet, aki akkor sem menne be a kisterembe, ha az élete múlna rajta. És nem azért, mert utálja a goát, hanem azért, mert nem is akarja megszeretni. Érdekes hozzáállás ez számomra, mert mint már mondtam, én majdnem az összes stílusban találok olyan számokat, ami megérint – sőt, szerintem meg is bolodnulnék, ha csak egyfajta zenét kéne hallgatnom.
Annak viszont nagyon örülök, hogy a bulik egyre színesebbek zeneileg és nem ragadtunk le az egystílusú partiknál. Ennek is köszönhető az, hogy az LD50 tagjai ennyire más és más zenei érdeklődésű emberekből tevődik össze.
- Mi volt eddigi zenei pályafutások egy-egy csúcs partyja? Egyáltalán szerintetek mi tesz egy partyt jóvá, és feledhetetlenné?
NINth: Az egyik kedvenc bulim a Cökxpôn kávézó pincéjében volt, ahol össz-vissz kb. 10-15 ember hallgatta végig a több órás (Trentemotion) szettemet, de valami olyan kézzel fogható energia volt a térben, amit ritkán lehet tapasztalni. Ezen is látszik, hogy nem az számít, hogy hány ember van egy bulin, hanem az, hogy milyen a hangulat. A másik hasonló este egy Mono-s minimal-trance bulim volt, ahol szintén késsel lehetett vágni a hangulatot a levegőben. Szakmai szempontból a Szigetes Cökxpônos fellépéseim voltak maradandóak, elmondhatatlan érzés, amikor az ember keze alatt 20-30 ezer watt megszólal és előtted áll egy több ezres közönség. A legmasszívabb estém viszont kétség kívül az egy Kék Yukas goa szettem volt, ahol 9 órán keresztül játszottam, végig teltháznak. Fél életre feltöltött energiával.
Mitől lesz felejthetetlen egy party? Attól, ha a közönség és a fellépő megtalálja egymást, értik egymás nyelvét és az energiaelszívás helyett egymást töltik fel. A közönség azzal, hogy önfeledten táncol és jól érzi magát, a Dj/zenész pedig azzal, hogy megadja ennek a teret. Amikor látom a táncolók szemében, hogy értik és értékelik azt, amit adok, annál nincs tökéletesebb érzés. Igazából minden buli erről szól, legalábbis erről kellene, hogy szóljon.
Sis: Talán 3 vagy 4 olyan bulit tudnék kiemelni, ami felejthetetlen volt számomra.
Az egyik ilyen, a helyszín miatt is különleges ausztriai (St. Pölten) fellépésem volt 2007-ben. Ez egy olyan goabuli volt a Warehouse nevű szórakozóhelyen, ahol csak lány DJ-k léptek fel különböző európai országokból. Nagyon készültem rá, összeszedtem azokat a zenéket, amiknek itthon a legnagyobb sikere volt a bulijainkon, és szerencsére a hatás nem maradt el. Én zártam az estét, hatalmas tapsot és sikongatást kaptam, fantasztikus volt. Érdekes volt látni, hogy mennyire másképp buliznak külföldön, mennyire mások a szokások, és a szervezés mennyire profi. Komolyan úgy bántak a fellépőkkel, mintha világhírűek lennénk, lesték minden kívánságunkat.
Aztán ott volt még a katakombás Xenomorph buli 2007 márciusában, ahol sikerült a legtökéletesebb szettet összehoznom egyetlen hiba nélkül. Az volt asszem az első „külsős” bulim, ahol nem a megszokott közönségnek játszottam. Végig teltház volt, sőt, azt hiszem minden nagyképűség nélkül kijelenthetem, hogy nálam voltak benn a legtöbben – ez is felejthetetlen élmény volt.
A legelső Chixx with Disxx buli is nagyon jól sikerült, akkor játszottam egyhuzamban talán a legtöbbet, az elején másfél órát és 4 vagy 5 órát a végén. Másnap a 4-es 6-os megállójában, ahol anyukámmal vártuk a villamost, leszólított egy srác, hogy nem én játszottam e előző nap a Kashmírban, mert mennyire hihetetlenül jó volt és nagyon köszöni az estét.
Végül pedig 2008 februárjában a Corvintetőn egy SMK nevű buli, ami egy cigipapír promópartija volt. Teltház és hibátlan trance szett, LD50-es és külsős közönséggel.
Ezek a bulik azért felejthetetlenek számomra, mert pont azt éltem meg rajtuk, ami miatt elkezdtem DJ-zni. Láthattam a tömeget, amint megőrülnek a zenéimre, rengeteg pozitív visszajelzést kaptam a közönségtől, éreztem, hogy érdemes ezt csinálni és nincs is ennél jobb dolog a világon. Ez az időszak volt amúgy szakmailag a csúcspontom, a 2007-es év teljes egészében és 2008 eleje.
- Akadnak letölthető mixeitek az interneten?
NINth: http://www.mixcloud.com/djninth/
Itt van fent 7 mixem. A 28 Milliseconds Before Death egy nagy történet, olyan, mintha filmet néznél. Stílusilag behatárolhatatlan, van benne ambienttől kezdve brekacore-on át jazzig minden. A Walking on Rooftops ennek a folytatása, csak jóval több benne az agresszió és a gitár. A Dark Angels on Burning Clouds egy mainstyle hardcore (techno) mix, a Trentemotion 1.0 és az 1.29 egy-egy minimal mix, a Millenium Vortex pedig egy acid-hardtrance történet. Ez az a mix, ami az utóbbi jó fél évemet foglalja össze. A legutóbbi mix pedig a The Story Of An Old Piano And A Broken Violin, aminek a koncepciója a komolyzenei hangszerek (cselló, zongora, hegedű, etc) és a modern elektronika fúzióján alapul.
Ezeket a Last.fm profilomban lehet letöltögetni: http://www.last.fm/music/DJ+NINth
Sis: Két mixem van fenn a neten, de ezeket nem nagyon reklámozom, ugyanis addig nem nagyon szeretnék kipakolni mixet, amíg nem tökéletesek.
- Mikor és hol hallhatunk titeket legközelebb?
NINth: Május 14, Gyár, Sound of Industry Update szerk: Sound Pressure IV. Gyár, május 23. Infók ITT.
Sis: Június 25., Gyár, Future Dream birthday party.
Teszteld magad! Te mennyire vagy Stólandrás? Kattants a képre, és egerezz, manőverezz, fejtsd meg a benned rejlő Bucit!
Ez tényleg vicces volt mondjuk. Mentünk Budaörs mögötti kihalt főutakon, szakadt az eső. Útszélén kijebb álltak a prostituáltak, árultják azok ilyen időbe is magukat - esernyővel álltak sorban. Erre oda mutat:
- Nézze csak, ott kurvára esik az eső!
Aztán mint valami rosszcsont hülyegyerekek elkezdtünk szakadni a röhögéstől, majdnem félre is rántottam a kormányt - csak akkor hagyott alább. Bár ilyen viccesen menne majd a vizsga is 2 hét múlva.
Elnézést előre is, én vagyok a segg: Félreértettem az említett modell toborzás lényegét, ahol az alakulóban lévő Street Fashion keresett összesen 15-20 embert. Amiből lett volna 2 hely (!) "darkereké", extrém embereké. Így vállaltam volna be Cat-tel ketten - ám most érkezett az infó, hogy 1 ember kell csak... (Vajon ki:xD) A szervezési indoklásban minden bemutatott alternatív-extrém-punk-goth...stb stílusból 1-1 ember elég, különösen a darkból "egynél több túlzás", mert hanyatló műfaj. Ebben ugyan egyetértünk, mindenesetre sajnálom, hogy nem tud lehetőséget biztosítani szélesebb körben is a rendezvény ennek bemutatására.
Tudom, némileg parasztul hat, hogy elhúztam itt a mézes madzagot, aztán meg nagy röhögve egyedül kapom meg a szerepet, és bevállalom - bocsánat. Tényleg félre lett értve az egész. A lelkes jelentkezőktől elnézést.
A honlap aktiválódását követően viszont lesznek még modell lehetőségek a cégnél, nem is kevés! Ez a bemutatkozó debütálló est azonban csak ennyi emberre tart igényt most. Későbbiekben egy Cot-cot szerű oldalt képzeljen el mindenki - underground változatban.
Egyébként a rendezvény június 19-edikén lesz a Kiscelli Múzeum kripta részén (Óbudán van), 21:00-s kezdéssel, a Múzeumok Éjszakájának napján. Egyébb programok is lesznek, tehát aki kíváncsi erre, jöjjék. Részletes infók még jönnek a programlistáról.
Bár nem én csináltam vele, attól még frankó. Linda ismét megmondja a tutit, és kiáll az igazi zenészek mellett. Emellé Drugzone számok is felcsendülnek közben.
Ajánlott lejátszás: Windows Media Player
IDE KATTINTÁS (mp3)
*
Ez a kép meg csak előkerült egy régebbi vandálkodásunkról.
Utolsó kommentek