Mi ölte meg a rock and rollt?

Létezett évtizedeken át egy életformával járó zenei közösség, melyet rock and roll-nak szólított a köznép, ki ki magához társítva hozzárendelt saját szubjektív véleményét. Egyazon dolog, aki bármennyire is jártas a zene világában, okvetlen előbb utóbb belebotlott, ha némi undorral is, netán rajongással, de képtelen lehetett elmenni mellettte.

Az irányzat kezdete tekinthető akár az 50-es évek klasszis rock and rolljának, példának okáért Elvis Presley és társai hihetetlen sikereinek, de ugyanígy ide sorolhatjuk a 70-es évek klassszis hippi mozgalmait, majd rá 10 évre a punkot, és az ezzel egy időben kialakuló grunge műfajt. A földrengés epicentruma itt a washington állambéli Seattle volt. Majd ezt követte Los Angeles, és a keleti part majd egésze is, mindezt nemzetközi szinten átvéve világszerte.

Unalmas is lenne ezekről anekdotálni, hisz mindenkiben élnek a képek ezekről az időkről, melyek már már manapság csak mementóként állnak a nagyérdemű előtt. A sóvárgástól eltekintve ugyanis kénytelen kelletlen vagyunk szembenézni Manson által is (bár részéről nagyképűségből kijelentett) "Rock is dead" szindrómával. De mi vezetett ide, és miért történt mindez...

4 teljes mértékű indokban összefoglalható ugyan, miért és hogyan lett módszeresen megölve a rock and roll világszerte.

- Együttesek túlkínálata.
Bár a Kurt Cobain féle nemzetközi sztárok minden lehetséges eszközt elkövettek, hogy elvegyék a fiatal feltörekvők kedvét együttes alapítástól, a hatás gyakorta paradox módon ellentétes volt. Tegye mindenki szívére a kezét: Baráti körében hány magát zenésznek valló ismerőse van... Irdatlan szinten elszaporodtak az együttesek, jók is, rosszak is, selejtek, furcsák, de lényegébeb mindenfélék. E irdatlan repertoár pedig abszolút ellentmond annak a ténylek amit a rock and roll valójában képviselni hivatott. Számos magát feltörtekvő fiatalnak mondó egyén ugyanis egyetlen célt lebegtetve kezd zenei karrierbe - ominózus példaképének sikereit lekoppintani, és pusztán egyetlen célt vízionálva, miszreint "ő majd sztár lesz". Ó kérem...
Már ezzel sikeresen el lett érve, több együttes létezik, mint úgynevezett rajongó...

- Internet...
Az internet ebbéli hatása csak rontott a helyzeten, különösképp a millenium után rohamosan, és még különösebb képpen legfőként az adott együttesek amúgy sem rózsás helyzetének tett keresztbe. Mert mára hol tart a rock ipar: mindössze jól promotált reklámokkal tudják maguk fent tartani, de lemez eladással már semmiképp sem, különös tekintettel az újdonsült aránylag névtelen bandákra értve. Ala pakkum, az ember inkább letölt tök ingyen kalóz mód egy cd-t a netről, nem véletlen is lett az, mára kb 100-szorosára csökkentették az eladott lemezek után járó bizonyos díjakat, aranylemez, platinalemez, stb... Vicc. Eladsz 2000 lemezt, és aranylemezes lettél.... 10 éve ennyiért még jóízűen kiröhögtek volna.

- Mentálbéli agyrohadás / fingmentál.
Ez a rész azonban egyenest a célközönségre, az úgynevezett rock and roll fenttartóira, rajongóira vonatkozik. Az elmúlt időkben az úgynevezett rockerek egyetlen mentálja mindössze az alkohol és drogok közt forog már csupán. Mára már nem az van, hogy "kimegyünk a fesztiválra, MERT AZ KÉREM JÓ", mert ugyan ki a faszt érdekel a Green Day, mikor láttuk már vagy 20-szor, hát lófaszt. A magyar ember eleve azért jár bulizni, hogy felejtsen, nem pedig rajongási jókedélyből. Ez közel nem az a rock and roll mentál, aminek annó eleve kellett volna szólnia, dehát mint minden jó dolog, mint tudjuk, így jár a világtörténelem során. Mára nem azok a szempontok diktálnak, kik hol lépnek fel, hanem ismerjük e az adott együttest, netán miféle haverjaink jönnek majd le, olcsó lesz e a sör, lesznek e jó nők... Az olyan bulikat pedig nekem senki se nevezze rock and roll "show"nak, ahol van 20 ember talajrészegen, és maguk sem tudva csámboroknak összevissza a helységben. Mert ugye "illik" ott lenni, mert különben mit szólna a frontember, akit ugye ismerünk a Fészbukkról, és jajj nekünk ha nem látja a retkes pofánk az első sorban. Szívességből bulizunk... Bravo.

- Médiagyilkosság.
Na kérem, a médiát, mint a rock and roll fő gyilkosát, és dögkeselyűjét meg már ugye meg sem kell említeni. Akik szánt szándékkal tiporják/ták születése óta ezt a műfajt annak fekáli bugyrába, és mozgattak meg minden eszközt azzal, hogy szánt szándékkal a sittes szar pop zenét fröccsintség ízetlen orcánkba, elvégre mi is lenne az emberiséggel, ha netántán valóban tehetséges és feltörekvő fiatalok kapnának módot nagy nyilvánosság előtt, az ilyen kikent kifent Lédigágák helyébe.  

Egyszúval minden tekintetben mindenki hibás azért amit itt 2010-re sikeresen elértünk. Tavaly decemberben egy évzáró cikkemben értekeztem: jó szokásom szerint a dark stílust hánytam arcon vitriolba mártott szavaimmal, ám volt benne egy strófa, egyféle "baljóslat", amit a Rock Inform online magazin is átvett tőlem, idézve a részletet - igaz 4 nap után törölték a honlapjukról az ominózus idézetem: "Idén 2010-ben dől el, miféle létjogosultsága marad a rock and rollnak. Talán mélybe süllyed, talán lehellete örökké égni fog". Nos, mivel épp félidőt tartunk az idei évet mérve, bár nem szívesen lőném ki a borzot a bozótból, de előre borítékolom, bizony mondom, nem e utóbbi felvetésemre teszem fel a nagy eskümet...

Nincs idehaza semmiféle rock and roll, mindössze magukat annak valló kokainfűtötte egykori valakik, akik már arra ejakuálnak, ha ne adj isten pár ezer emberrel megtöltik a Pecsát, a szarrá rágott unalmas koncertjeikkel. Ők ugye a honi rock elit. Egy kaszttal lejjebb vannak a középszerű ratyik, akik mindenféle irdatlan tahóságot kénytelenek kitalálni "önkifejezés" címen - jól lehet ugyanezt már évekkel, netán 10 évekkel ezelőtt is ugyanúgy más megcsinálta. Őrjöngve játszák esetleges kis klubjaikban a szupersztárt, amik egyáltalán képesek őket befogadni fél teltházzal, de akkor és ott aztán nyilván ők az istenek. Aztán létezik még ugye a legalja is, a se nem tehetséges, se nem művészi, se közönségeket megmozgató lófasz bandák zöme, kik havi 70 ezreket basznak ki arra, hogy próbaterembe fitymát csattogtassanak, aztán jobb esetben kibérelnek valami vidéki kocsmát, ahová eljön 10 ember.

És akkor még nem is elmlítettem azt a féle fartúrást, amivel ezek az együttesecskék egymás segge alól rántják ki a talajt, jókora szarkavarásokkal, kicsiny kis helyzetelőnyük érdekében. Elvégre a torta kicsike, a szeleteken osztozni kell pediglen.

Hát kérem, skandallum vagy sem, én így látom a honi rock and rollt 2010 félidejében. Nem véletlen maradok publicistának, független újságírónak, mert köszönöm szépen, teljességgel kijelentem, nem áll módomban ebbe az úgynevezett "gépezetbe" csatlakozni. Mivel felérne azzal, mintha egy rozsdás traktorra szállnék fel, szalmaszállal a pofámban, hogy "majd én learatom a csalánt" az egyébként fekálíától bűzlő belvizes mezőkön. Még az kéne csak, hogy szarszagű csalán álljon a seggembe!