"Mit tett le az asztalra"

Meg kell vallani, gyűlölöm ezt a "mondást", vagy nem is tudom minek nevezzem. Viszonyítás valakihez képest - egy saját értékrenden alapulva. Kinek ugye mi az érték, tehát relatív maga a kép, ki szerint mekkora érték van azon a bizonyos asztalon. De állj, kezdjük az elejéről.

Úgy tizenéves koromig fogalmam sem volt, mit takar e mondás, mi, mivan, milyen asztal, ki tett le mit? - értetlenkedtem, mikor rendre hallgattam a nyált fröcsögő vörösfejjel ordíbáló tanáraimtól (kívéve Bánhídi tanerő), hogy "bezzeg a Rezsőke ott melletted, már mennyit tett le az asztalra, nem úgy mint te, HRR!"  csak egyfolytában néztem, hogy aha biztos, Tröncsellérné már megint megőrült, hogy az asztalokat is belevonta az őrjöngésébe - de azért titkon néha néha még a padba is belenéztem, vajon mit tehetett bele az asztalba a bizonyos padtársam, amitől ennyivel előrébb lehet, mint én. De nem ez volt a kulcs a megoldáshoz.

Ez csak egy korabeli anekdota volt persze, szemléltetve, már eleve mennyire blőd-szar ez a mondás, micsoda hülye csengése van, és maximum az tudja mit jelent, miből fakad, aki utána jár. A mondás forrásának, miszerint eldöntendőleg az alapján nagy ember valaki, "ki mit tett le az asztalra már", két eredete is van: 

Az egyik történet a 18-adik századi osztrák palota körüli sznob életből van: Akkor tájt a dúsgazdag hercegek, meg mindenféle fonott hajú gyökér nemesek versengtek azzal, gyakorta összeülésükkor amolyan felvágós jelleggel kirakták az asztalra személyes méregdrága holmijaikat - aranydísztől kezdve családi ereklyéken át, nemesi rangok, x földbirtokról papír - és amelyik herceg a legtöbbet rakta ki az asztalra, az volt a burzsuly buli aznapi sztárja kb. Egyszerű sznobkodós felvágósdi volt ez, 'kinek van többje' jelleggel. Híre is ment ennek aztán, és mivel akkortályt szokásunk volt monarchiáskodni is az osztákokkal, a magyarokhoz is eljutott a híre ennek a "ki mit tesz le az asztalra" dolognak. És mint lenni szokott, jól át is vettük a köznyelvbe. Jelentése: Kinek milyen érdemei vannak - többnyire.

A másik történet a mondásra, korábbról származik, a 17-edik századi cári oroszországból - e történet kissé harcászatibb, de lényegében ugyanez a történet: az asztalra érték kipakolósdi, fitogtató jelleggel. Csak itt két párbajozni készülő fél tette ki, a döntő párbaly előtt egy előre kitett asztalra a fegyvereit: tőrt, pisztolyt, kardot, páncélsapkát, stb..., - és amelyik fél többet tett le az asztalra, az tulajdonképp utána még meg is halhatott ugyanúgy - de amolyan felvágós erő fitogtatás volt a lényege.

Én az első történetről jobban eltudom képzelni, hogy annak hatására gyűrűzött be a magyar köznyelvbe ez az idegesítően pökhendi kis fitymálló / erőfitogtató mondás. Hallom én is sokat, mint kritikát: mondjuk ha egy nevesebb (szarházit) kritizálok, gyakran jön ide is egy-egy okostóni aki idedörgöli a szaros-zsepit: "De ő sokkal többet tett le az asztalra mint te, szóval csönd!" De más vitáknál is figyelni lehet, ha elfogynak az észérvek, jön megint az asztalos duma: "Azért őt ne bántsuk, már letett az asztalra valamit" - és aztán lehet kussolni jószerivel, mert aki az asztalt megpakolja, arra rosszat mondani nem szabad. Tilos.

Ezt az asztalt ilyenkor én meg legszívesebben úgy rúgnám fel, hogy abroszostúl száguldana le róla minden, úgy ahogy van. Ha már maradunk a szinonímáknál, mitől biztos az, hogy az a roskadozó asztal nem épp bűzölgő kemény szarkupaccal van tele ugyanis?!
E mondás legnagyobb hibája ugyanis, hogy viszonyított - relatív. Minden embernek szubjektív értékrendje szerinti maga a rajta lévő "érték". És mi van akkor ha ugyan letett valamit, de az valójában egy darab SZAR. Akkor nem szabad kifogásolni? Én is meg tudom pakolni roskadozásig az asztalt szarral, most akkor én jó fej vagyok? 

Mert magát a mondást többnyire viszonyításként használjuk, 'ki a nagyobb cool-mester' jelleggel, nemkevés szánakozásos leméregetős jelleggel az alúlmaradtak felé. Kinek van több az asztalán ugye, akinek nem, az kussoljon... De mivel ilyenkor ösztönösen saját értékrendjeink szerint hisszük értékeknek azt ami nem is biztos az, így az egész átmegy értelmetlen ostoba verbál-agresszióvá. Így ezzekkel az asztalos dumát kedvelőkkel nem igazán lehet konstruktív vitát folytatni.
Csak egy példa a vitaképtelenségre:
- Mondjuk ezzel az erővel, én nem kritizálhatom Bill Kaulitzet, a Tokio Hotel frontemberét, mert hozzá  képest senki vagyok én, hisz "ő már letett az asztalra valamit, 2 millió eladott lemezt, blabla". Meg ne merjek nyikkani. Igenám, de egy nagy rakás FOST.
- De hogy a blog írásnál maradjunk, Tomcat a magyar legolvasottabb blogger is mindig ezt kapja ellenfeleitől: "Nem tett le semmit se az asztalra, van egy pólóboltja, ennyi".
- Ennyi erővel Gyurcsány is jó fej, meg ne merjünk szólalni ellene, hisz "ő már letett valamit az asztalra, miniszterelnök lett vidéki gyerekből".  
Hol van az megírva, hogy csak annak osztanak lapot, aki telepakolja ezt a fenenagy  asztalt? Miféle elvárás ez, mindenkinek megfelelni? - az a csicska sor.

Alábbi példáinkból is látszik, hogy az asztalos duma kedvelői mennyire csőlátásuak. Míg ők saját értékrendjeik szerinti képzelt asztalokat vízionálnak, roskadozásig tele mindenféle (szubjektív) értékekkel, addig létezik egy másik vitafél is, akik szerint meg az nemhogy egy érték, egy nagy rakás fos.
 

Pedig szoktam én, és szeretek is itt-ott vitázni úton-útfélen emberekkel - kultúráltan persze - de mikor bedobják nekem ezt a "de XY az asztalra már letette ezt" dumát ellenérvként, akkor mindig elakad a szavam... Ja boccs. Szerinted, faszikám. De ezt már csak gondolom közben.;)

Le az asztalokkal!