8 napon túl gyógyúló Kokárda mánia

Érdekes emberek élnek köztünk, érdekes tünetekkel. Akadnak olyanok, akik március 15-ödike után több mint egy héttel is kokárdával a mellükön feszítenek az utcán. Ez is olyan azok orra alá dörgölés, akik nem így tesznek. Hisz nemvalószínű hogy azért van rajtuk, mert véletlen pillanatragasztóval tették fel és most nem tudják leszedni. Főként 'Fidesz-arcú' embereken (igen, van ilyen, jellegzetes formái vannak ennek is, de majd egy későbbi blogban ecsetelem talán egyszer), illetve akció-nyugdíjasokon látni ilyesmi 'fentfelejtett' kokárdát még ma hétfőn is, 8 napal márc. 15 után.

Egyrészről a kokárdahordás ünnepi jellegét csúfítják meg ezzel - kb olyasmi dolog ez, mintha valaki pl nyáron állítana karácsonyfát, vagy legalábbis karácsony után még júniusig fenthagyná díszekkel együtt az egész fenyőt... Nem arról van szó, hogy irritálna a magyarságuk más orra alá dörgölése, vagy maga a nemzeti szín közzé tétele magunkon - csak nem odavaló ez. Régebben persze nem volt így. Ez is egy amolyan csendes ellenállásféle az újfenti szoci korszak óta, de leginkább 2006 ősze óta természetesen. A kokárda ilyenkori viselése egyértelműen politikai üzenet: "Nemzeti vagyok, hess innét szocik". Sajnálatos, hogy mára egyre kevesebb ünnepe akad az országnak, amit ne erre sajátítana ki mindenki. (pl október 23 is már jóideje nem 56-ról szól, hanem a 'hess innét szocik' alapelven).

Bár eddig nem tettem - még március 15-ödikei írásomban is érdektelennek találtam pont ezért magát ezt az ünnepet - most írok pár keresetlen sort erről a március 15-ödikéről, felbőszülvén a '8 napon túl gyógyuló kokárda mániás' kórtüneti hordókról. Most lerántom a leplet, és felfedem mit is gondolok erről. Előre bocsáltom, egyesek számára sértő lehet a véleményem majd.

Március 15. Nézzük meg jobban mit is ünnepelünk, vagy van e egyáltalán mit ünnepelni - akár nemzeti szemszögből nézve is. Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc Magyarország újköri történetének egyik meghatározó eseménye, a nemzeti identitás egyik alapköve volt ugye. Társadalmi reformjaival a polgári átalakulás megindítója, önvédelmi harcával a nemzeti mitológia részévé vált. Ekkortájt országunk a Habsburg birodalom része volt. Az ettől való elszakadási törekvések vezettek végül 1848 március 15-ödikéhez, mikor  a pesti radikális ifjúság vér nélkül érvényt szerzett az úgynevezett 12 pontnak, 12 követelésnek a Habsburg birodalom felé: Röviden ennek tartalma pedig a független Magyarország elérése volt. Nagyjából sikerült is a dolog, és hamarosan új országgyűlés is alakult. Később Jellasics úr vezetésével e forradalmunk (is, mint az összes) elbukott, és éltünk tovább jóval kiszolgáltatottabb helyzetben, mint addig.

De kérdem én, az ország jelenlegi állapotát nézve helyes volt e ez az egész dolog akkor...? Dicsőíthetjük e elődeinket akik itt harcoltak, vagy a forradalomban vettek részt?... Megérte e az egész, és nem inkább egy önjelölt hősködés volt ismét? Mert de. Sokkal helyesebb lett volna, ha a mai napig Osztrák-Magyar monarchia lenne. Kezdve megspóroltunk volna Haynau féle véráldozatokat. Trianon, mint olyan sem lett volna. Igez, most osztrák lenne a fő anyanyelv, de a nemzeti szuverenitást is megőrízhettük volna, akárcsak ez sok más ország esetében is működik a világban. A kommunizmus átkos szele is feltehetőleg elkerülte volna az országunk (mely most területileg a többszöröse lenne, tengerparttal, és Alpokkal egybevéve). És nézzük meg, hogy élnek most az osztrákok? Hát nem épp rosszúl, mitöbb. Nos, így élnénk mi is - már régesrégen Euróval fizetve, és jólétben - tessék megnézni az Osztrákokat... Hogy osztrák lenne a miniszterelnök, és a vezetés? ÉS? Az ilyen degenerált népromboló önelégült rabló faszparasztoknak, mint Gyurcsány, nyoma sem lenne az országban. Tökéletes vezetés alatt élhetnénk, valamelyest kevésbé szuverénabbul tán - DE dicső múlttal, nem vérbefolytott XX századi szégyenmúlttal, és a magyarságba égetett örök jellemvonásokkal: pesszimizmussal és félelemmel, meg irígységgel, gyanakvással, melyek mára a magyarság genetikai védjegyei lettek. És valahogy nem tudna izgatni, hogy a hortobágyon németül vagy magyarul béget e egy ékesszarvú bika a gémeskutak árnyékából. Ugyanolyan emberek lennénk így is, csak sokkal jobb életkörülmények közt. (Lásd: Osztrákoknál van cigánybűnözés? Van vagy nincs? Hát NINCS. Pont. Itt sem lenne most.) EZ tehát az a kurvanagy március 15-ödikei "érdem", hogy egy rakás történelmi szívást elkönyvelhettünk eztán az évek során emiatt, mert a gügye nép meg akarta mutatni semmirekellő erejét. (Lásd: magyar átlag természet: irígység, más visszahúzása a szarba, állandó tűrés, minél rosszabb annál jobb) Ahelyett, hogy fejlett(ebb) rendek irányították volna országunk, ilyen - mára hősöknek tituált - fél-kreténekre bíztuk az országot: Kossuth, aki ugyan jó tollú jogász volt, aztán mikor kitört a krach persze, nagy "bátran" ki-diszidált a büdös francba idő előtt... Meg jó szónokokra akik semi többek nem voltak, csak dumagépek - a mostani Budaházyék elődjei kb... A többi itt rekedt mártírnak pedig az egészségére.  

Egyszóval azt ünnepeljük március 15-ödikén jó kedvvel, bőséggel, hogy egy olyan lehetőségtől szakítottuk el magunkat akkor, ami később végzetes történelmi katasztrófákba sodorta az országot... Ez a lényeg. Talán eretnekségnek, és annak tűnhet, hogy aki ilyet mond, az a saját népe ellen beszél - én ezt másként látom... Ami most van, az mennyire nevezhető valamelyest "jó"-nak? A minuszt sem érjük el a 10-es skálán egyenlőre. Az egész Unió meg rajtunk röhög. Mi pedig felvesszük a kokárdát, ennek az 'ünnepnek' a jelképét, és büszkén fentfelejtjük 8 napig is... Remek.

*