Szakítani márpedig JÓ!
Több éve nézem már, hol kevesebb együttérzéssel, szánakozással, vigasztalással, részrehajlással, időnként még besegítéssel is, és sablonos dumákkal – egyszóval mindennel azt a jeleséget, hogy az emberiség túlnyomó része mennyide de kurvára ki tud bukni azon, ha párkapcsolata végetér. Ez többnyire az idővel arányos a fájdalmuk: minél többet van párjával, annán jobban fáj aztán ez az egész mizéria, kezdődnek az anyázásokkal tátitatott „jaj de most miért??”, aztán jön a depresszió, hogy „de biztos én vagyok a szar”, utána a végén meg már minden fiktív baromság az ember nyakába zúdul idegösszeomlás határán, sőt egyesek még a „Zöngyilkos leszek, höhh”-el is bepróbálkoznak, mint amolyan visszacsalogató duma. (Jellemző egyébként hogy a 2010-es ORFK statisztika szerint az öngyilkosok mindössze 4 %-a követte el ezt szerelmi bánat gyanánt. De hát fenyegetőzni jó, mert akkor majd hátha). Na jó néha egy féltékeny férj szamurájkarddal vágja ketté exfeleségét na (cikk ITT), de hát na, megesik az ilyen néha. Unalmas is lenne ilyen hülyeségek nélkül a Blikk, meg a Fókusz.
Szomorú dolog ha akit szeretünk azzal végetér az együttlét, hisz egy életre szól az (úgy általában), akárcsak ha meghalna az akit szeretünk (hisz többé nem valószínű látjuk). Szomorú mert fájhatnak a közös emlékek is. De kérdem én, mi a turbános szőrmeröttyentett herezsáknak kell a múltban élni egyfolytában. Sírunk például, hogy elvesztettük a II Világháborút napjainkban? Ki a múltban él, és csak azáltali visszavágyását választja jelen élete (vagy jövője) helyett, annak kérem igen szar élete lészen majd. Akármilyen is volt a múlt, az beleégett már az élet annak szakaszába ami VOLT. És változtatni olybá kevésbé lehet a dolgon. Mégha mondjok ordenáré seggek voltunk vica verza a párkapolatban.
Mert ezt nem értem én, hogy egy szakítás során minek a bánat vagy szomorúság. Hisz úgy általában 2 sőbb lehetőség van:
1: Ha minket dobnak ki, én általába azt mondom, hogy „akkor te meg basszad meg a kurva anyádat, seggluk ribanc, menjél azt szopogasd a szomszédod túrós makkját, az bizonyára jobb. (Legtutóbb is ilyesmit mondtam, be is vált – a szomszéd kivételével majdnem ugyan). Tehát ezesetben mi a füttyös francnak szomorú valaki. Kidobták, hát kidobták. Legyen már egy kis tartás az emberben és nem kuncsorogni, meg egymás vállán zokorászni, hisz az emberrel rusztikusan szólva kérem KI-BASZ-TAK, méghozzá ízesen. Ilyenkor meg minek sírni. Jóhogynem ha mondjuk leüt egy cigány egy furkósbottal, akkor utána még mi sírunk, hogy „milyen kár, hogy többé sosem látjuk ezt a kedves roma fiatal embert, olyan jó érzés volt a reccsenő érzés a fejbőrünkön”. Aki kérem szakít valakivel az megunta az illetőt, és más faszra / pinára vágyik. Az ilyenekért egy könny nem sok, annyi is hiba eljullajtva.
2: Na a második lehetőséget azt végént nem értem: Ha mi magunk dobjuk a párunkat, és utána még mi sírunk meg zokorászunk. Hát EZ MEG ÍGY MI? Döntésképtelenség, vagy „jaj nem kelett volna mégse?”. Mert ilyet is látni szép számmal.
Szerintem az ember többnyire egy látens magánytól való félelem miatt van annyira kibukva egy párkapcsolat végénél. Ennek ellenreceptje (szerintem nem csak saját) találmányom: Lélektelenséggel vádolhat majd egykét hatalmas lelkűletű plébánoslelkű személy, de:
KUTYAHARAPÁS SZŐRIVEL.
Igen kérem, orrvérzésig kell utána dugni, elcsavarni minden lehetséges (cingártól dagadt dinylő nőig) az ember fejét, és ezt jól az exünk orra alá dörgölni, direkt olyanoknak elhintve akik aztán tuti visszamondják majd. Na jó, a dagadt disznós részt visszavonom, kell azért egy mérce, de is most hogyan fertőtlenítettem magamban a nagykátai szemétládát:
Mennyivel lenne jobb, ha még ma is a selyempárnámba eresztenék napi 5 liter könnyt, annál inkább ahogy lerendeztem.
Első körben SCH-val, siófok igencsak ismert elosztójával mulattam az időt jó pár hétig. Majd a nála jó 11 évvel fiatalabb (nyugi, „csak” 15 éves lánnyal voltam el kemény 1 hétig. 4 hét sem kellett bele, és a kátai seggarcnak pár napja (egy ismerősöm kérdésére) már a vezetékneve sem ugrott be, másfél év (hejj de durvaizgalmas) együttlét ellenére sem.
Mostanra jutottam el arra – bár fogadalomként nem szeretnék a blogon Róla írni, mert rossz ómen volt eddig is ha a kedvesemről írtam itt – hogy azthiszem találtam végre olyas valakit akivel nagyon jól megleszek. (Nyugalom ő se nem cigány, nem kukás, nem vidéki, mitöbb rengetek mindnben azonos véleményen és hullámhosszon vagyunk (na nem a „baszos-fingós” vicceimben, azért abban mégsem.)
Mennyivel lenne jobb, ha még ma is a selyempárnámba eresztenék napi 5 liter könnyt, annál inkább ahogy lerendeztem.
Első körben SCH-val, siófok igencsak ismert elosztójával mulattam az időt jó pár hétig. Majd a nála jó 11 évvel fiatalabb (nyugi, „csak” 15 éves lánnyal voltam el kemény 1 hétig. 4 hét sem kellett bele, és a kátai seggarcnak pár napja (egy ismerősöm kérdésére) már a vezetékneve sem ugrott be, másfél év (hejj de durvaizgalmas) együttlét ellenére sem.
Mostanra jutottam el arra – bár fogadalomként nem szeretnék a blogon Róla írni, mert rossz ómen volt eddig is ha a kedvesemről írtam itt – hogy azthiszem találtam végre olyas valakit akivel nagyon jól megleszek. (Nyugalom ő se nem cigány, nem kukás, nem vidéki, mitöbb rengetek mindnben azonos véleményen és hullámhosszon vagyunk (na nem a „baszos-fingós” vicceimben, azért abban mégsem.)
EZ a kis történet pedig szolgálljon tanúlságul mindazoknak akik bőgőversennyel próbálják meg „túlvészelni” a „szörnyűséges szakítás fájdalmait”. A szakítás számomra olyan, mint mikor jól kitöröljük a seggünket egy (néha igen csak illatos) retyóparpírral: kellemes volt az a bizonyos papír látványílag is, mind addig míg a szaros seggünket kellemes és lágy érzettel ki nem töröltük vele – utána pedig jól kidobjuk, példának odáért oda ahová való, a retyóba, és még vagy biztos ami biztos alapon 3-szor le is húzzuk utána, (hogy még véletlenül se jöjjön vissza). Oké, viccesebb személyek akár az ablakon is kibaszhatják a szaros retyópapírt, lehetőleg valami arra haladó jármű szélvédőjére, hadd lássa az is, mekkora guszustalanság landolt az autóján.
Hát énszerintem így kell szakítani: Nem pediglen döngicsélve, meg „jaj most mi lesz velem majd”. Life must going on!”. Ahogy a közhely tartja tele van a világ facér személlyel, és úgyis még annyi van. Egy nagyob szakítás után ajánlott kicsit kikapcsolódás jelleggel önnön Guiness rekordjainkat döntögetni alkalmi párkeresés terén – mígnem…. Mígnem a legváratlanabb helyzetben bejön az aki ezermilliószor jobb az azt megelőző „örök és majd mi mindig” féle exnél.
Nálam így ment ez évek óta. És szinte a „legnagyobb” exeim mindegyikéről elmondható, hogy úgy jöttem vele össze hogy egy ilyen hedonista öcélú dugóverseny közepett futottam beléjük, melyet épp az azt megelőző exem elfeledése végett tartottam.
Akivel most vagyok, úgy érzem más lesz mint az ezeleőtti. Képtelen vagyok vele „Hoze”-ként viselekedni, teljesen más vele mint az eddigiekkel. Máshogyan beszélek, más témafelhozatalban és megteszem mi tölem telhető. De mit mondtam a Hoze.Blog mostantól nem Rosalinda és Consuela romandikus blogja, tehát mint eddig is, eztán is mellőzni fogom a Vele, Róla szóló dolgaim. Annyit még elmondok, korombéli, de legyen ennyi elég is. (A legutóbbiban is azért emlegettem itt az SCH féle történeteket, mert annyira furkó dolgok voltak azok, hogy ide is illettek…:xD). Itt viszont sejtéseim szerint semmiféle ilyesmi nem lesz, a blog tehát marad a régiben.
Eme cikket is inkább tanúlság jelleggel próbáltam megosztni nagyérdemüvel.
Utolsó kommentek