Hoze

Dr Melancholia interjú

Az ország egyik jelentős felkavaró együttesét tán senkinek nem kell bemutatni: koncertjeiken egyaránt ötvöződik a polgárpukkasztás, egy hihetetlen kvalifitással megáldott zenei produktum terén.  Az együttes az elmúlt időszakban keveset hallatott magáról, közelgő 5 éves születésnapi koncertjuk (június 18 - Kék Yuk) mindenképp értelmet ad arra, kifaggasuk a főgonoszt, GI.Joek rémét, a főtisztelendőt, Christina bin Laden alapító-frontembert. Enjoy!

Hoze: A méltán népszerű együttesetek mostanában keveset hallatott magáról. Lecter Doktor kiválása mennyiben másítja a jelenlegi felállást?

Christina bin Laden: A hallgatás tudatos volt abból a szempontból, hogy éppen a zenekar első nagylemezén dolgozom, amelynek megjelenéséig nem igazán szerettünk volna aktívan koncertezni. Az album elkészüléséig tulajdonképpen csak három fellépésünk lesz, legközelebb június 18-án a Kék Yukban az ötödik születésnapunk alkalmából. És itt képbe is jön Lecter. Együtt kezdtünk el a zenekar megalapításán ügyködni még 2004-ben és éveken át a legjobb barátok voltunk. Fura érzés lesz, hogy az ötödik évfordulót a nézőtérről ünnepli majd velünk. Helyette jelenleg egy session-dobos játszik a bandában, aki egyébként tehetséges zenész és egy nagyszerű fickó is. Azért időbe telt, míg Lecter elvesztését megemésztettem, ez közel sem ugyanaz volt, mint a korábbi tagcserék, amikor kb. 1 éves közös munka után távoztak emberek a zenekarból. Minden esetre tartom magam ahhoz, amit mindig is mondtam: a Dr. Melancholia akkor szűnik meg létezni, ha én meghalok. Szóval, a gyűlölködőknek csak azt a megoldást tudom javasolni, hogy tegyenek el láb alól.

H: Az ország egyik (ha nem legnagyobb) polgárpukkasztó formációját képviselitek. Hogyan egyeztethető ez össze a mindennapjaitokkal? Mi a Dr. Melancholia feelingje?

CbL: Sokan hajlamosak azt gondolni, hogy reggel, amikor felkelünk, megyünk a kis sminkcuccainkkal a fürdőszobába és felöltjük a „harci díszt”. Kaptam már itt-ott halálos fenyegetéseket is az interneten keresztül, ezeken már csak azért is mosolygok, mert a civil életben a legtöbben fel sem ismernének. Ez persze, közel sem jelenti azt, hogy amit a színpadi előadásainkkal képviselünk, tőlünk távol álló dolog, sőt, azok vagyunk igazán mi. Viszont az utcára kivinni azt, ami valójában maga a színpad által nyeri el a létjogosultságát, egyszerűen nem is lenne értelme. Nem idióták vagyunk mi, hanem előadóművészek, zenészek. Az image és a színpadi show másrészt igen végletes dolog és azt hiszem, ez a fajta végletesség definiálható akár a Dr. Melancholia feelingjeként. Konkrétan arról beszélek, hogy mindaz, amit csinálunk, van, akit szórakoztat, van, akinek felbassza az agyát, de tulajdonképpen maga a szándék is ez. Aki képes azon felhúzni magát, hogy egy zenekar az ő számára bizarr kinézettel az ő számára bizarr módon adja elő magát, az meg is érdemli, aki pedig képes ezt elfogadni a szórakoztatás részeként, az jól fogja érezni magát a koncertjeinken. És ehhez nem is kell, hogy akár külsőleg, akár belsőleg hasonlítson ránk, hiszen a fő hangsúly mégiscsak a zenén volna. A legjobban egyébként azt szeretem, amikor a magunkfajta előadókra kenik rá azt, ha egy kölyökből elbaszott ember lesz. Az ilyenek szemében én talán a legelbaszottabb példa vagyok, a gáz csak ott van, hogy példás családban, szeretetben nőttem fel, és anyagilag sem voltam elkényeztetve, tekintve, hogy ehhez a feltételek sem voltak adottak. A saját gyerekeimet pedig ugyanebben a szellemben fogom felnevelni majdan. A „mégis miért lettem ILYEN?” kérdésre ha választ akarnék adni, nehéz lenne, mert előtte azt kéne meghatároznunk, hogy milyen az „ILYEN”? Ha a külsőségekre gondolunk, akkor no comment, mert ez igazából semminek nem függvénye. Ha arra, hogy miért ez a tömérdek polgárpukkasztás, akkor a válaszom egyértelműen az, hogy a családot leszámítva mindaz, amit a világban láttam, tapasztaltam magam körül, ezt hozta elő belőlem. Minden esetre a lázadás szót nem szeretem használni, mert abban benne van a múlandóság. Amit a Dr. Melancholia képvisel, sokkal több a lázadásnál. Ha úgy tetszik, mi a mindenkori hazudozásra, bűnbakképzésre, emberi álságosságra és aljasságra vagyunk egy markáns reakció.  

H: Új albumot készítetek a mindenható által. Mi lesz az új album üzenete, mennyiben tér el majd az eddigiektől?

CbL: Ha eddig nem tettük egyértelművé, hogy a Dr. Melancholia se nem dark, se nem goth, se nem industrial banda, akkor a következő lemezzel ezt úgy gondolom, meg fogjuk tenni. Eget-földet rengető irányváltásra persze, ne gondoljon senki, aktuális kislemezünkkel (The Source) lesznek zeneileg kapcsolódási pontok, ám sokkalta kísérletezőbb, sokszínűbb lesz annál, nem csupán muzikálisan, de hangulatvilágát tekintve is. Azt hiszem, most fordult elő velem életemben először, hogy képes voltam olyan zenét írni, amely kifejezetten pozitív hangulatot sugároz. Bár 1-2 dalról beszélünk csak, de az anyag egésze sokkal energikusabb és érzelmesebb is lesz. Érdekességként említhető, hogy az első dalok megírása óta két elképzelés is megváltozott. Az egyik az volt, hogy a lemez ezúttal egy igazi csapatmunka lesz, a másik, hogy valamelyest poposabb hangvételt célzunk meg. Előbbi meghiúsulásáról leginkább rajtunk kívül álló körülmények tehetnek, utóbbi elképzelés pedig a munka során ösztönösen változott meg. Egyre inkább idegesített az a tény, hogy a zenekar célközönségeként elkönyvelt dark-goth-industrial réteg mindinkább a techno-ra hajazó zenék felé hajlik, és egyre kevésbé tartja értékesnek az élő koncerteket. Ez az egész azt eredményezte, hogy eldöntöttem, megmutatom nekik is meg mindenkinek, hogy mi az a kibaszott rock ’n’ roll. Még az alapvetően popos vagy elektronikus számok is szándékosan magukban hordozzák ezt a mentalitást az albumon. Ami pedig a szövegvilágot illeti, a dalszövegek összefüggnek egymástól, egy történetet mesélnek el. Így volt ez a The Source esetében is, az a lemez viszont az életemnek egy nagyjából fél éves időszakát dolgozza fel és gondolja tovább, mi történhetett volna, ha tovább süllyedek a szarba. Az új anyag leginkább egy lehetséges életútról szól, tulajdonképpen egy antiutópia, amelyet a jelenkorban látott helyzet ihletett. Egyre nyilvánvalóbban látszik, hogy a szólásszabadság a pénzzel, tehát a hatalommal járó kiváltság és hogy az erkölcsöt is általánosan ez határozza meg. Van, aki azt mondhat, sőt, tehet, amit akar, van, akit sokkal kevesebbért is bevarrnak. A lemez egy kisemberről szól –voltaképp rólam-, aki egy kibaszott nagy niemand, de rocksztár akar lenni. A célját eléri, de a sztárságát nem arra használja fel, hogy bepucsítson és megfeleljen a nagyok elvárásainak, hanem arra, hogy az emberek szemét felnyissa és keményen beszóljon mindenért, ami bassza a csőrét. Addig feszíti a húrt, hogy a rendszer aztán bedarálja. Mivel nem hajlandó feladni az elveit az életéért sem, kivégzik, ez ellen senki nem tehet semmit, s a legtöbben nem is akarnak. A legtöbben csak örülnek, hogy kiszedtek egy szálkát a szemükből. A történet végkicsengése mégis pozitív. Azt mondja, hogy annak a szálkának a helyét mindig is érezni fogják, emlékezni fognak rá, és hogy bár a test elpusztítható, de a spiritusz, az érzések és gondolatok nem halnak vele. Alapvetően a lemez legfontosabb üzenetének tartom azt, hogy akármilyen szerepet játszol is el, valaki így is, úgy is lesz, aki utálni fog. Merj az lenni, aki vagy, ha már utálnak, akkor utáljanak ezért. Ha pedig meghalsz, úgy halj meg, hogy ha van másvilág, ott is tudj a „tükörbe nézni”. Az egyik dalszövegben egyébként van is egy ilyesmi gondolat: „Egyszerre csak egy segget nyalhatsz, és addig a többi mind gyűlölni fog.”  

H: A közönségetek száma gyarapodik folyton folyvást. Meddig lehet ezt fokozni? Mi lenne az a buli, melyen ízeset csettintetek, hogy ez már pedig igen?

CbL: Ha a közönségünk valóban gyarapodik, annak nagyon örülök, bár még inkább örülnék neki, ha a koncerteken ezt érzékelhetnénk is. Ott ugyanis pont az ellenkezője látszik és itt úgy vélem, képbe jön az, amit az előző kérdésedre adott válaszban említettem: azok, akik eddig eljártak, egyre inkább az elektronikusabb –ráadásul az elektronikával szerintem kurva ostoba módon bánó- zenék felé fordulnak. Egyrészt. Másrészt vesztettünk pár embert akkor is, amikor magyar dalszövegekről áttértünk angolra. Harmadrészt – és ez történt a legkorábban – elvesztettük nagyrészt azokat az embereket, akik azért jártak DrM koncertre, mert végre van egy „mansonos” banda. Ha az ügyeletes „mansonos” bandát akarja valaki látni, annak most szívás van, mert tudtommal ilyen nincs jelenleg Magyarországon, mi viszont ténylegesen azok voltunk. Nehéz is volt ettől a bélyegtől megszabadulnunk és úgy gondolom, máig nem is sikerült egészen az image-beli hasonlóság miatt. Az új lemez egyébként ilyen téren is irányváltást fog jelenteni némiképp, minden értelemben egy az eddiginél egyedibb irányba indultunk el. Reménykedünk abban, hogy új rétegeket is képesek leszünk megszólítani, illetve szeretnénk némi bátorságot adni azoknak az embereknek is, akik szeretik a zenénket, de élőben azért nem néznek meg bennünket, mert attól tartanak, hogy oda be kéne öltözniük vagy sminkelniük kéne ahhoz, hogy ne nézzék ki őket. Ha bárki furcsán néz rájuk, tessék leszarni, egyébiránt meg igen meglepődnék azon, ha kiderülne, hogy egy koncertünkön ilyesmi történt. A közönségünk többségéről szerencsére elmondható, hogy nyitott, barátságos emberek. Hogy a kérdésed második felére is választ adjak, az elégedettség kérdése igen összetett. Az, ha egy koncertünkre a vártnál több ember kíváncsi, időszakosan ad egy bizonyos elégedettség-érzetet, a végcéltól viszont igen távol állunk még. Ez nem kisebb elhatározás, mint beírni magunkat a zenetörténelembe és világkörüli turnék keretében teltházas arénás koncerteket adni. Ha ezt elérem, biztos, hogy mosolyogva fogok meghalni. Tudom jól, hogy az emberek döntő többsége ezért naivnak, legalábbis álmodozónak tart. Ez viszont az egyik magyar népbetegségnek köszönhető, amit kishitűségnek neveznek. A felettünk uralkodók, elsősorban –mondjuk ki – a zsidó nagykutyák ügyesen beleplántálták ebbe a nemzetbe, hogy maradjon csak nyugton, mert kevesebb az amerikaiaknál, a nyugat-európaiaknál, a kisfaszomnál… Így aztán a világhírre való törekvés egy magyar zenész szájából bárki számára nevetségesen hangzik. Valójában szerintem meg ez az a hozzáállás, amivel egyáltalán érdemes komolyabb szinten belevágni a zenélésbe vagy bármi másba.

H: Mi a véleményetek a köztudottan kirekesztő médiáról, és annak faszveréseiről?

CbL: Többek közt az elsőszámú felelősnek tartom azért, hogy a zeneipar teljesen elbaszódott. Itt nem a lemezeladásokra céloztam, mert leszarom a nyomorult lemezeladást. Ami ennél sokkal súlyosabb csapás, hogy az emberek ízlését nem csupán alakítgatja, terelgeti, de manipulálja. Egyszerűen azzal, hogy szelektál: vannak zenék, amik a kelleténél is több nyilvánosságot kapnak, vannak, amik egyáltalán nem. Dobálóznak a kibaszott eladhatósággal, miközben valójában a médián múlik, hogy mit adnak el és mit nem. Ehhez viszont kellenek a befogadók is, akik elkeserítően nagy százalékban ostoba, felszínes emberek. A magyar zeneipar meg ugye, még annál is szarabb, ami világszinten folyik. Bár az amerikai popkultúra is egyre inkább felhígul, ott az ilyen Anti-Fitness Club, SP, meg No Thanx-féle produkciókat még mindig hamvába holt kísérletezés lenne eladni –hogy csak a három leginkább sztárolt hazai nobody-t említsem. Erről például egyértelműen a média tehet és egy jó érzésű embert felbosszantja az, ha ennyire hülyének nézik, ha egyáltalán feltételezik róla, hogy neki ezekre szüksége van. A gyengébb jellemek meg nyilván megkajálják szó nélkül a szart is, ha odateszed eléjük. És bár a zeneiparra hegyeztem ki, amit elmondtam, ugyanez érvényes a tv-műsorokra is. Basszák meg, hogy Győzikének még mindig saját műsort csinálnak és azok is basszák meg, akik azzal, hogy megnézik, létjogosultságot adnak ennek a műsornak! És basszák meg a Megasztárt, ami ráadásul kétélű fegyver. Az egyik élével mint tv műsor húzza le a színvonalat, a másikkal a zeneipart hígítja még tovább. Szép és jó az elképzelés, hogy indítunk egy tehetségkutató műsort, ahol mindenkinek van esélye kitörni a névtelenség homályából, és hogy a produkció segít a kiemelkedő tehetségek karrierjében. Csakhogy ez már látszólag sem erről szól. Arról szól, hogy alapanyagnak, ha megfelelsz, mások majd kitalálják neked, mit énekelj és hogyan, milyen ruhákat vegyél fel, „te csak énekelj barátom, mert annyi a dolgod, a többit bízd csak ránk, kurva nagy szakértőkre”. Ha erre nem vagy hajlandó, mehetsz a picsába. Ez egy rakás szar, nem tehetségkutatás.

H: Ha lehetőségetek lenne, melyik országos celebet ölnétek meg büntetlenül, és milyen módon?

CbL: Ha konkrétan megölésről beszélünk, akkor minden bizonnyal azokkal a szemétládákkal kezdeném, akik az elmúlt 8 év során tökretették a hazánkat. Lassú, fájdalmas halált szánnék mindnyájuknak, előjátékként nem kevés kínzással. Aztán jönnének azok, akik máig úgy keverik a lapokat, hogy a zeneipar a híg foshoz legyen hasonló. Celebet nem ölnék meg, azt hiszem. Néhányat szívesen pofán vágnék, szó se róla, ezek közül a számomra legirritálóbbakat már tulajdonképpen felsoroltam. Az én mércémmel mérve az, akinek annyi a bűne, hogy ostoba vagy szarul csinálja, amit csinál, illetve kurválkodik a szakmájában, nem büntetendő halállal, elég neki egy kiadós verés.