A csikkek csonkig égnek

Kósza napfény sütött végig a városon, amolyan igazi téli fakóságot előidéző fények. Halovány sugarai pásztázták a budai hegyek oldalát is, erőtlenűl és szétszórtan. Hol ködbe meredtek, hol csak egy részét sütötték a hegyoldalnak és azon a házaknak, amikre vetették sugaraikat.

Az egyik ilyen ház belsejében épp egy goth pár készülődött. Egy egész hét együttlét után a lány a vonatúthoz készülődött, mely szerelmétől a távolba repíti ismét, a hétköznapok zord napjaiba. Utolsó perceiket töltötték épp indulás előtt a csendes szobában, halkan morajló háttér zene mellett.

A fiú a tükörnél igazgatta sminke utolsó vonásait, fehérre alapozott arcán a fekete szemhéjt egyengette ecsettel, már már megszokottá és mechanikussá vált mozdulataival. A leány közben némán figyelte őt a fotelben szipkázva, szemébe hulló necc-fátyla alól kedvesen és kimérten nézte, szemlélte kedvesét; mint aki egy számára már sokszor átolvasott könyvet olvas újra épp. A fiú lassan a végéhez ért a precíz műveletnek, sminkje már teljességgel megvolt. Készen állt hát indulásra a hosszú és szomorú útra, mely során kedvesét kíséri ki, kitől majd búcsúznia kell. Egy utolsó öleléssel indultak el végül a zord téli nappalba, szorosan egymás karjaiban. 

Az ajtót kinyitva rögvest orkán erejű szél kapott a lány szoknyájába, Marilyn Monrooesan fellibbentve egy percre e fekete fátylat, mely körbeölellte őt. 
- Szép kis menet lesz így leérni. - nyugtázta a lány a klíma kellemetlenségét. Az utcára kiérve  fakó fények pásztázták végig azt, és süvítő szél. 
- Ennyit a hajunkról - jegyezte meg a fiú, rákontrázva az előbbi megállapításra, célozván hogy vasalt, és protokoll szerűen oldalra fésült hajának beállítása értelmetlenség volt, mely immár csak összevissza bozótszerűen ficegett fején formátlanúl. A lány halkan felnevetett, benne egy kedves  együttérzéssel, hisz az ő haja is szerte a szél irányában állt már. A smink stimmelt tökéletességében csupán, az a zord maszk mely mögött e két szerelmes igazi forró kis meleg pont volt ebben a jeges időben. Egy lángoló és láthatatlan tűz a deres fagyban. Persze senkinek sem járt ki, hogy beléjük lássanak. Túl fájt volna... 

A kihalt utcán menve egy idős asszony jött szembe, zord tekintetet vetve a zord külsőre. Ez a tekintet a külsőnek szólt. Aki ördögnek öltözik, nem várhatja el hogy angyalként tiszteljék, még ha belűl tisztább is és szeplőttelenebb ama gyalázkodó fancsal tekintetnél mi rájuk meredt épp. Az emberek már csak ilyenek: a szemük az első melynek hisznek, és reakciójuk is csak félelem kivetítése mely az autómatikus lenéző utálatban testesül meg, ha valami szokatlant látnak.  E öreg hölgy nyilván azt a képet vízionálta, maga a sátáni pár jön vele szembe eme zord téli délutánon, nyilván valami galád szeánszról tartva épp újabb áldozatot szedni épp. Ha tekintete érzelmekbe lett volna írható, félelemmel teli utálat lett volna az, amit még az a kis ezüst kereszt ami a nyakában lógott sem tudta volna ellensúlyozni. Az ilyenek tudnak csak igazán gyűlölni, a szeretet szimbóluma mögűl - gondolta magában a fiú némán, miközben kedvese derekába fonódva sétált a platformja alatt ropogó por-hóban. 

A buszon félig kihalt volt az élet, méltó egy vasárnapi délutánhoz. Hatalmas platformjaik koppanása verte fel a busz hangját felszállva rá, csörgedezve a rájuk erősített láncokkal.  Szokásukhoz híven a fiú és a leány a busz első felében foglalt helyet. A székbe leülve érezni lehetett a hátsó sorokból rájuk szegeződő tekinteteket hátukra - mint apró fullánkokat, félelemmel és rökönyödöttséggel átitatott kis mérges féreg fullánkokat. A busz aztán csak suhant, le a hegyről, és bele egyre inkább a sötétségbe, mely felváltotta lassan a késődélutáni, már addig is pislákoló halovány fényeket. Esteledett. A ködben száguldó busz, tele torz emberekkel - képe már beleillett volna valami groteszk Bosch festményébe is.  Mintha egyenest a végzetbe száguldana épp le a hegyről. Az igazi gonosz az aki ok nélkül utálkozik, puszta heccből.

A város határába érve hajléktalanok fészkelték be maguk a buszra. Érezni lehetett a városi "mámor", a színes nagy forgatag, és a társadalom illatát. Kosz, bűz, és bűn kevert illata, mely elsőre édesnek hat, mégis csak a tömör bűz torz együttese teszi azzá. A busz népe mégsem őket figyelte, ezeket a bűzölgő embernek csúfolt rothadó húsdarabokat: továbbra is ránk szegezték utálkozó, döbbent tekintetük, farkasszemet nézve (szó szerint) a mi 'farkas szemeink'-kel. Hófehér kontaklencsénk mögűl szemléltünk ezt a ránk meredő világot. Akikkel nem vagyunk hajlandóak saját szemünkkel nézni, annyira derogálna ha e maszk nélkül vetnénk pillantást az alant népére. Hisz e beteg társadalomban ők az önjelölt 'egészségesek' tele gyűlölettel. 
- Ölelj kérlek erősen! - súgta a lány a fiú fülébe, aki mégszorosabban átölelte a busz székein kedvesét. A leány érezte a sok tömör utálatot mely körbeveszi épp és rájuk mered - az aurák érzékletében mindig is kiválló volt, ám lány létére szomorúsággal itatta át szívét a világ lélektelensége. Csak kedvesében bízhatott, aki egy hullámon volt vele, és aki e forgatagban mentsvára volt számára. És viszont.

Beérve a belvárosba, ónos eső apró cseppjei verték a földet. Szilánk szerűen szúrósan esdekeltek a forgatagban, a suhanó reklámokkal teli zajos futamban, mely az úgynevezett negybetűs életnek a színhelye. Kínzókamrája. Rohanó emberekkel telve, mindegyik arcáról teher és gond sugárzva, kedvtelen zordság. Mindenki rohant épp valahová ahol számára elvárás szerű napirendi pontokba ütközik. A fiú és a lány így sétáltak csendben bent a városban, menetelve a pályaudvar felé, majdani búcsújuk szinhelyéűl. Körülöttük rohanó embertömeg, bámészkodó pillantások e két talpig feketében pompádzó kifordított "üde színfolt"ra. Senki sem tudta hová tenni őket, bár a nagy rohanó érdektelenségben nem is akarták immár. Akik kizáratták maguk a társadalomból, melyből már nem kérnek, mert csak saját világuk számára adnak immár, ahol béke és csend honol, szeretet és szenvedély, csendes éj, örökké tartó fény, hol múló rémálom már e világ. Hol lemegy a nap, csak az éjszaka fényei ragyognak. Csillagösvényükön haladtak tántorítatlanúl már. Csak ketten. 

A pályaudvarra érve már tudták, most hosszú ideig egymást nélkülözve, e két különös világ találkozásától mentesen kell majd szenvedniük ismét egyedül a hétköznapi morajlásban, színlelve azt, mintha a társadalom részei lennének. És akkor jött el a búcsú perce is.  
- Szeretlek és vigyázz magadra! - húzta magához a fiú a lányt, tudván hogy egy jó darabig nem látja, és tudván, hogy a hosszú vonatút is legalább annyi kockázattal járhat kedvese számára, mint a Keleti pályaudvar nyújtotta "biztonság". Gyengéden csókot lehellt kedvese ajkára, óvatosan figyelve hogy a gondosan feltett lilás-feketés rúzsa ne kenődjön a saját feketéjével össze. Egymás minden apró rezdülésére figyeltek.
- Én is. Ugye tudod hogy itt legbelűl... - mutatott a leány a szíve felé, fekete csipkézett kesztyűbe bújtatott kezével, de a fiú halkan félbeszakította:
- Igen. És Te is itt bennem!
Némán ölelkeztek így, tán 5 perc is eltelhetett, mire végül elengedték egymást a pályaudvar "színes" forgatagában. Felsegítette vonatra kedvesét és még egy utolsó forró csókkal búcsózott tőle. Majd a peronról várt a vonat előtt. Érezte, még közelben kedvese, kiért él, hal. Aztán egy határozott döccenéssel lassan elindult a vonat. Kisebb zakatolással suhant bele a fekete sötétségbe, mely most elsőre vált igazán üressé a fiú számára, kedvese nélkül immár. Eztán már nem is volt miért álni a pályaudvaron egymagában, ahol immár egyre több szúrós fullánk szem kezdett rámeredni ismét - mivel immár egyedül volt.  

A fiút most nem érdekelte. Még egy utolsó cigarettára gyújtott a peronon, melyen percekkel előtte még gothikus kedvesével ölelkezett. Adózott emlékéért némán, azért a csodálatos egy hétért, melyet az óév utosójában és az újév elsőjében együtt töltöttek - és közben nem érdekelte az egyre szaporább rá meredő utálkozó tekintet áradat sem, se a félválról sziszegett szítkozódások külsejét mérve. A páncélról könnyen lepotyog minden. Csak szívta magába a tömör nikotint, és nézte a sötétséget, mibe az elszáguldó vonat hajtott.
Ez maradt szívemben utánad - gondlota magába, amiből a körülötte morajló átlag-polgár sereg zaja sem zökkentette ki. Az utolsó slukkot különösen erősen szívta magába. Majd elpöckölte a cigit a peronokra. A csikk az álmaival együtt csonkig égett ott némán. Nehogy dekkeket szedő hajléktalanok martaléka legyen akár egy szelet álom is belőle. Mert ez a szippantás az élet bűzéből csak személyre szabott lehet.

PS:
Ezt a novellám Vivimnek ajánlom. Jó volt veled ez az 1 hét együtt kedvesem, és köszi mindent.:)